semmi komoly

filmkritikák, miegymás

Day zero project

2020. február 16. - miaulait

Tavaly ilyenkor találtam rá egy 'Day Zero Project' nevű honlapra, aminek nagyjából annyi a lényege, hogy segít célokat kijelölni és megvalósítani. Listázhatod, mit szeretnél elérni és aztán bejelölheted hol tartasz a megvalósításban - közben mások a világ minden tájáról látják a vállalásaidat és kommentelnek vagy lájkolnak. Nekem az a kihívás tetszett a legjobban, ami 1001 nap alatt 101 célt jelöl ki, ezért el is kezdtem kialakítani a saját listámat. 

Van tehát 101 különböző célom, amiket egy ~3 éves időtartam alatt szeretnék elérni. A legkönnyebben a főzéssel kapcsolatos célokat pipálgattam ki, nem kell hozzá nagy előkészület és ezeket heti rendszerességgel lehet teljesíteni. Nézzük, mit teljesítettem eddig!

1. 10 klasszikus film, amit még nem láttam.

polish_20200216_115411547.jpg

A fenti filmeket néztem meg, van köztük '50-es-'60-as évekbeli igazi klasszikus és van '80-as évekbeli vígjáték is. A lényeg az volt, hogy olyan filmeket nézzek, amikről hallottam és érdekeltek. Próbáltam olyan 

2. Étkezési naplót vezetni 2 hónapig

A myfitnesspalt használtam ehhez, ami sajnos nem enged prémum nélkül semmi extra funkciót, úgyhogy nem tudom illusztrálni a dolgot. Mindenesetre a kalóriák számolgatása nagyon időigényes dolog és eléggé addiktív egy idő után, úgyhogy senkinek nem ajánlom ezt a módszert. Egy füzetben vezetni talán még macerásabb és őszintén szólva nem hiszem, hogy egészséges, normál állapotú személyeknek bármilyen segítséget nyújtana, de ki tudja. 

3. 20 új recept kipróbálása

polish_20200216_121335518.jpg

Ezek természetesen nem az enyémek, hanem a receptek illusztrációi - én nem tudok szépen ételt fotózni, de nyilván még sokkal szebb lett az összes!

4. Egy hét tévézés nélkül

Úgy gondolom, túl egyszerű lett volna tényleg csak a kábeltévét kiiktatni az életemből - mert azt sosem nézem egyébként sem - úgyhogy mindenféle film, sorozat és videó nézést szüneteltettem arra a hétre. Könnyűnek tűnt a dolgot a nyaralás közben véghez vinni, de meglepően sok videót nézek, úgyhogy voltak esték, amikor kicsit szenvedtem, hogy nem youtube-ozhatok kicsit. Változást nem igazán érzékeltem, de úgy gondolom, tudnék tévé (és laptop) képernyő nélkül élni - amíg van valami izgalmasabb a külvilágban...

5. Csak sétálva közlekedni egy hónapig

Ez az eddigi kedvenc eredményem, tavaly áprilisban kezdtem el és azóta is sétálok a munkába és vissza (ami nem nagy táv, kétszer fél óra naponta). Teljesen megváltoztatta a napjaimat, jobb hangulatban telnek a reggeleim és délutánonként is energikusabbnak érzem magam. Sportnak viszont nem jó, sima utcai cipőben nem lehet igazán sokat sétálni. A csúcsidőben való tömegközlekedést viszont érdemes ezzel felváltani, nagyon megdobja az ember hangulatát, hogy nem a hármas metró közönségéhez tartozik.

Folyt. köv.

 

2019 legjobb filmjei - TOP 3

olyan filmeket fogok listázni, amiket 2019-ben adtak a moziban Magyarországon

1. Élősködők (r.: Bong Jun-ho)

Egyértelmű választás az első helyre az Élősködők. Mostanában nagy a felhajtás körülötte, sok kritikus beszél róla, ami nem véletlen. Bong Jun-ho Dél-Korea egyik legexportálhatóbb rendezője, aki látta az Okját vagy a Snowpiercert biztosan megismeri Jun-ho jellegzetes stílusát. Akárcsak Park Chan-wook esetében, az ő filmjeiben is mintha minden felvétel és minden mondat egy aprólékosan kidolgozott kirakósba illeszkedik és olyan mesteri képek jelennek meg a filmvásznon, amik akár egy fotókiállítás darabjai is lehetnének. Az Élődködők mindezt olyan történetvezetéssel kombinálja, hogy minél jobban kibontakozik a cselekmény, annál kevésbé tudod mire számíthatsz. Valójában így a legjobb leülni ehhez a filmhez: ne keress rá, ne nézz előzetest, egyszerűen csak indítsd el a filmet.

Képtalálat a következőre: „élősködők”

2. A kedvenc (r.: Giorgosz Lanthimosz)

Lanthimosz filmjei kultikus darabjai lettek az utóbbi évtizednek, bár nem mondanám nagyon népszerű rendezőnek, a kritikusan úgy várják minden évben a filmjeit, mint a mannát. Ő az, aki teljesen abszurd, nagyon bizarr és betegesen vicces dolgokat tesz majd' minden jelenetbe, hogy aztán valami görög tragédiákra jellemző dilemmával szembesítse a szereplőit és a nézőket. Tökéletesen működött ez az A homárban, kevésbé tökéletesen az Egy szent szarvas meggyilkolásában, ahol azért már érzékelhető volt a deadpan arckifejezéssel előadott bizarr szövegek elidegenítő hatása. A 2018-as, de itthon 2019-ben bemutatott A kedvenc egy nagy költségvetésű kosztümös dráma, ami láthatóan határokat szabott a rendező kreativitásának (és beteg humorának), úgyhogy az a jellegzetesen abszurd Lanthimoszos hangulat épp annyira van benne a filmben, hogy az előttünk kibontakozó tragédiához egy kis humort adagoljon. Nagyon szerettem Olivia Colemant a főszerepben, hozzám hasonlóan érzett az Akadémia is, akik egy Oscarral jutalmazták az alakításáért. Ez nemcsak azért remek, mert Coleman valóban a legjobb alakítást nyújtotta a jelöltek közül (ami ugye nem minden évben sikerül), de azért is, mert ezt a gyöngyszemet hozta:

Képtalálat a következőre: „a kedvenc”

3. A szent és a farkas (r.: Alice Rohrwacher)

Ez most csalás, mert 2018-ban mutatták be a filmet Magyarországon, de egyszerűen nem hagyhatom ki ezt az olasz drámát, amit egy viszonylag ismeretlen rendező készített. Olyan együttérzéssel fordul a társadalom perifériáján élőkhöz, olyan érzékletesen mutatja be a hatalom mechanizmusait egy mindentől elzárt, vidéki udvarház közösségén keresztül, hogy én megkönnyeztem. Tökéletes arányban misztikum és rögvalóság, bibliai utalásokkal (amiket nálam biztosan jobban ért bárki más) és olyan felvételekkel, amik egyszerre mutatják azt a bukolikusnak és nyomorúságosnak a ma Olaszországát. A film eredeti címe Lazzaro felice, vagyis Boldog Lázár, ami a lassú felfogású és hiszékeny főszereplőre utal: vajon tényleg ez a boldogság?

Képtalálat a következőre: „szent és a farkas”

érdekes dolgok az internetről 2.

1. Thury Lili instája
thurylili.jpg
Ő egy gafikus, akinek a munkáiban nagyjából olyan Budapest, mint a valóságban: kicsit koszlott, nagyon dizájnos de leginkább szerethető.

2. Egy interjú azzal a street artisttal, aki rajzfilmfigurák elképzelt életével ragasztgatja tele a belváros falait

3. ez a zseniális gif egy bébi császárpingvinről

via Gfycat

4. egy srác videónaplója a 60 mérföldes izlandi túrájáról

a táj lélegzetelállító, a felvételek szuper minőségűek, ASMR a legjobb fajtából

5. ilyen volt egy átlagos család átlagos élete 1966-ban, Tokióban

valami furcsa vonzalmam van ezekhez a videókhoz, olyan megnyugtató vadidegen embereket nézni, ahogy archív felvételeken csinálnak mindennapi dolgokat

...BÚÉK!

The Emperor's Naked Army Marches On

egy japán dokumentumfilm a háború feldolgozhatatlanságáról

★★★★

Van egy top10 lista, amit a Cinefix állított össze. Ezen szerepel ez a doku, amit nagyon nehéz fellelni, mert egyrészt japán, másrészt 1987-es és egyébként magyarul meg sem jelent. Kár, mert nagyon értékes film és megmutatja, milyen ereje van annak a klasszikus kézikamerás-tényfeltáró jellegű dokumentumfilmezésnek, amit mostanában elvétve találni ebben az eredeti, nyers formájában.

mv5bmziwmdq4ntk3mv5bml5banbnxkftztcwotuxnde0mq_v1.jpg

Az Emperor's Naked Army Marches On nem egyszerű, nem nyújt könnyed szórakozást és inkább haladóknak való, én mégis minél több emberrel megnézetném. A film egy hatvanas éveiben járó férfit követ öt éven át, aki a második világháborban Új-Guinában harcolt. Ő Kenzo Okuzaki, akiről már nyitójelenetekből megtudjuk, hogy nem teljesen százas: a házát és az autóját Hirohito császárt gyalázó szövegekkel pingálta tele, szabadidejében pedig megafonnal terjeszti a nézeteit, miszerint a szabályok és a jog falakat emelnek az emberek közé, ehelyett az természeti rendben és a vallási erkölcsben kell hinnünk.

Okuzaki egyszemélyes hadseregként vonul végig Japánon, hogy felkeresse volt katonatársait és feletteseit és felgöngyölítsen egy bizarr ügyet az új-guineai háborús évekből. Két katonatársát egy hónappal a háború vége után ítélet nélkül kivégezte egy hattagú, vezetőkből álló osztag, de sem a holttestüket, sem az ítéletükről szóló dokumentumokat nem látta senki. Fel kell keresni a halálosztag tagjait és ki kell deríteni az igazságot, amit a történet szereplői majd' 40 évvel a háború után már jó mélyen eltemettek magukban. Mindenki más történetet mesél, de valami kimondhatatlan, elgondolhatatlan bűn nyomja a szereplők lelkét, ami végig szorongással tölti a film nézőjét. Miért hazudnak ezek a tiszteletreméltó öregurak? Miért sírnak kontrollálhatatlanul? Meglepő módon az igazság akkor kezd kibontakozni, amikor főszereplőnk ütlegelni kezdi őket, amire a kétórás játékidő alatt négyszer kerül sor: ezek a legőszintébb jelenetek, van egy olyan rész is, amibe valahogy a rendező is belekeveredik. Az öltönyös, hatvanas öregurak "harca" mégsem nevetséges, sőt, tökéletesen illeszkedik a film hangvételéhez és katalizálja az eseményeket. A súlyos titok végül kiderül, értelmet nyer Okuzaki dühe és volt feletteseivel szembeni agressziója, de érezzük, ez nem oldott meg semmit. A film végén hősünk ugyanolyan megtört és elkeseredett, mint a teljes igazság felgöngyölítése előtt. Elvégezte a feladatot, amit kiszabott magának: az isteni rend helyreállt, a holtak lelke megnyugodhat - az élőkére viszont sokszoros erővel nehezedik a múlt terhe. 

A filmben többször megkérdezik a vallatott tábornokok, miért fontos ezt filmen megörökíteni, hiszen ez a titok olyan förtelmes, hogy senkinek nem szabadna hallani róla. Erre válaszol az egyik kivégzett katona testvére, aki szerint a háború végeztével az emberek eltemették az igazságot és a következő generációk csak a pátoszt látják a harcban, ami nagyon veszélyes. Ezért kell beszélni róla, megismertetni a legnyomorúságosabb, legembertelenebb dolgokat, mert a háború valódi természete ez. A háború az emberi létezés legalacsonyabb fokára süllyeszti azt, aki megpróbálja túlélni. Úgy gondolom, ennek a filmnek ez az üzenete és ezért kell minél több embernek megnéznie.

érdekes dolgok az internetről

#1

Íme néhány érdekes cikk, videó és kép, amikre böngészés közben akadtam:

1. Ezek a középkori japán festmény stílusú David Bowie képek
(link a képekre kattintva)

Eredetileg egyszerűen sokszorosítható, olcsó, tömeggyártásra készült képeket készítettek ilyen technikával, ukiyo-e a neve, ami nagyjából lebegő világot jelent. A leghíresebb festmény Hokuszai 'A nagy hullám Kanagawánál' c. képe, ami már emojiként is létezik .

Képtalálat a következőre: „great wave off kanagawa emoji”

2. Egy új-zélandi bácsi története, aki egy félsziget zöldítésén dolgozik

"We need more fools and dreamers in this world"

3. Alkotások könyvlapokból
(link a képre kattintva)

4. Alátét vagy szivacs tawashi technikával használt ruhából

...amit olyan egyszerű megcsinálni, hogy rittyentettem is belőle hármat két pár nélküli zokniból és egy ronggyá lyukadt legging fél lábszárából!

https://www.sewingonline.site/le-tawashi-version-systeme-d/

img_20190928_210226.jpg
5. Egy statisztika arról, melyik országban hány éves korban hagyják el az emberek a szülői házat 
https://www.boredpanda.com/young-adults-moving-from-parents-age-data/

6. Amrita Sher-Gil indiai-magyar festőnő története

...legalább olyan izgalmas, mint Frida Kahlóé, akihez hasonlítani szokták. 

7. Búzamező - egy szembesülés

Ez a címe Agnes Denes (vagy Dénes Ágnes) 1982-es művészeti projektjének, ami abból állt, hogy egy 2 hektáros területen búzát vetett és aratott a művész. Nem valami érdekes így, de ha hozzáteszem, hogy a Wall Street közvetlen közelében tette mindezt egy szeméttel és építkezési törmelékkel teli területen, azért az már valami. Egyszerre szimbolikus és praktikus olyasmit teremteni, ami a '80-as évek Amerikájában egyre jobban foglalkoztatta az embereket és azóta is foglalkoztat minket: élelmet varázsolni egy olyan helyen, amit az ipar kisajátított magának. Itt lehet róla magyarul olvasni.

Dénes Ágnes a land-art elnevezésű mozgalom egyik alapítója, rengeteg érdekes projektje van, érdemes megismerkedni vele pl. itt.

8. Kovásznai György: Város a szememen át

Fantasztikus kisfilm 1971-ből mindenféle budapesti utcai jelenetből összeollózva. Szerintem nagyon jól visszaadja a város ritmusát.

Ha érdekel a világ, amiben a Volt egyszer egy..Hollywood játszódik:

hallgasd meg ezt!

Charles Manson's Hollywood (angol nyelvű podcast)

Nem igazán találtam jó fordítást arra a down the rabbit hole-ra, ami egy találó kifejezés arra, amikor belemerülsz egy témába az interneten és minél többet olvasol róla, annál több kis elágazásba vezetnek el a linkek, míg végül azt se tudod, honnan indultál és hány órája bújod a Wikipédiát. Ha érdekel a Sharon Tate gyilkosság és/vagy a '70-es évek Amerikája, akkor érdemes belehallgatni Karina Longworth podcastjába, ami egy sokrészes krónika erről a korszakról és annak híres-hírhedt embereiről.

A Tarantino film mellé remek kiegészítés!

Volt egyszer egy...Hollywood

filmkritika

Ezt a nyarat egy kicsit uborkaszezonnak érzékeltem a filmek terén, mintha semmi nem tartotta volna lázban a mozirajongókat. Pedig voltak érdekes premierek, például a Fehér éjszakák (amiről írtam is kritikát) vagy az Éretlenségi, ami az idióta magyar cím ellenére nem butuska tinivígjáték, hanem poénos felnövéstörténet.
A magyar mozikban a legjobban az Aladdin futott, erre 130 ezren voltak kíváncsiak, második helyezett a Csaló csajok, ami számomra annyira érdektelen, hogy mégcsak rákeresni sem vagyok hajlandó a nézőszámra. Népszerű volt még a Ted Bundyról szóló, Zac Efronos Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány c. film, ami számomra pontosan azt a fajta true crime filmet testesíti meg, ami thrillernek érdektelen, drámának meg gyenge, úgyhogy próbálták a coolság faktorral eladni - ami egy sorozatgyilkosos sztoriban egyhén szólva morbid. Talán már kikövetkeztettétek, engem elég nehéz levenni a lábamról, ha filmekről van szó. Meg amúgy is. A legutóbbi filmjével sajnos Quentin Tarantinónak sem sikerült.

Tarantino az a tipikus hit or miss rendező, akinek a gyengén sikerült alkotásait elfelejtik a kritikusok és a nézők is, amint bejelenti az újabb projektet. Így történt ez a Volt egyszer egy... Hollywooddal is. Én nagyon vártam, a filmrajongó ismerőseim is nagyon várták, és főleg nagyon várta Hollywood - ami köztudottan imádja a róla szóló filmeket. Az utolsó Tarantino film, amit kifejezetten szerettem és a kedvenceim közé került, az a Becstelen brigantyk volt. Az idei film is egy igaz történet alternatív elmesélése, ezért bizakodó voltam. 

Sajnos csalódtam. Talán többre számítottam, talán tényleg a film volt kevés, de elmaradt a katarzis és nem kerültem közelebb a szereplőkhöz vagy a történethez - Tarantino világától pedig csak még távolabb éreztem magam, mint eddig. Na de miért fanyalgok már megint? Nézzük!

A 2 óra 40 perces játékidő még a moziban is soknak tűnt, a hangulatteremtéshez ennél kevesebb is elég lett volna, főleg, hogy vicces jeleneteket csupán Leonardo DiCaprio karakterétől láttunk (a finálét nem számítva).  Magyarországon ez a Charles Manson szekta-Sharon Tate gyilkosság-'70-es évekbeli Polanski nem igazán tarthatna számot nagy érdeklődésre, nem úgy, mint Amerikában, ahol hatalmas visszhangja volt és azóta is jó táptalaja az elzárt, kis közösségekkel (mondjuk ki: szekták) szembeni viszolygásnak. Én egy zseniális podcastot hallgatva ástam bele magam a Manson-klán ügyeibe, így ismertem a háttérsztorit és a film valós szereplői között is el tudtam igazodni - ez például a barátomnak problémás volt. Egy ilyen történetből sokkal többet ki lehetett volna hozni, de mivel a fókusz a régi Hollywood hangulatán és jellegzetes karakterein volt, az izgalmas háttér sztori túlságosan is háttérbe szorult.

DiCaprión keresztül látunk egy jó kis visszatérés történetet, mellyel Tarantino talán önmagára is reflektál: lecsúszott tévészínészből úgy lesz indie-, majd közönségkedvenc, hogy egy menő filmes szakember (ez a filmben Pacino a valóságban meg Tarantino) meglátja a bennük rejlő camp-potenciált és rájuk szab egy egész toposzt. Ebben a filmben a toposz talán Brad Pitt kaszkadőr figurája, aki a régivágású "előbb üt, csak aztán kérdez" főhőst testesíti meg, szemben a DiCaprio-féle gyenge, az önbecsülését a környezetétől szerző filmsztárral.

Van ez a két ellentétes karakter, akik dynamic duóként vonulnak végig a '70-es évek filmiparán, tévén, hollywoodi produkcióban és spagetti westernben, nomeg cigireklámban. Ez néhol bájos, néhol vicces, de célja csupán az, hogy adjon egy olyan lenyomatot a korszakról, ahol Roman Polanski nem pedofil, Mansonék nem követtek el semmiféle bűncselekményt és a lányok még akkor is szexik, ha a sivatag közepén, pián és kemény drogon élnek.

Itt akad meg nekem ez a nagyszerű tabló, amit Tarantino elénk tár a világáról, amit nyilvánvalóan jól ismer és akármennyire csúnya néha, mégiscsak imádja. Ha a készítőket kérdezzük, Sharon Tate halálával meghalt az ártatlanság. A Volt egyszer egy Hollywood ezt az ártatlan kort szeretné bemutatni minden filmkockával.

Az én véleményem az, hogy Hollywood sosem volt ártatlan. Mert a csillogás alatt a kizsákmányolt, feketelistára tett, vagy épp gyerekként tönkretett művészek tömkelege sejlik fel még most is. Viszont ha ez nem is lenne érzékeny pont, akkor is ott van a szórakoztatás-faktor, amire Tarantinónál szinte mindig lehet számítani. Ez a film nem különösebben szórakoztató. De akkor miért volt oda érte a fél világ? Talán mert nehéz azt mondani valamire, ami a miénk, a kedvencünk, hogy ez már nem ugyanaz. 

The Genius - egy dél-koreai vetélkedő zsenialitása

Lehetne ebből itthon sikeres műsor?

★★★★★

A 'The Genius' c. dél-koreai sorozat 2013-tól futott, egy csapásra közönségkedvenccé vált és a hazájában, 4 évadot gyártottak belőle. Én egy youtube videó alapján találtam rá és bár még csak az első évadot néztem végig, teljesen rá vagyok kattanva. De mi az, ami leköti az ember figyelmét egy egyórás epizódokból álló vetélkedőben, amiben teljesen ismeretlen dél-koreai személyek játszanak és nyilván csak angol felirattal hozzáférhető?

A sorozat játékokra épül, de nem a Magyarországon is ismert human tetris vagy exathlon jellegű, fizikai erőpróbákat kell megoldania a 12 szereplőnek, hanem logikai és komplex társasjátékokat játszanak, amelyekhez nemcsak ész, hanem szociális készségek is kellenek. Ez ugyan a jelenlegi magyar műsorkínálatban ilyen formában nincs meg, de azért sok olyan műsort nézhetünk, ami logikai vagy stratégiai játékra épül (például az Áll az alku vagy a Honfoglaló), de ezek közel sem olyan hatékonyak a nézők figyelmének fenntartásában, mint a 'The Genius'. A titok ugyanis nem a játékok lebonyolításában van, hanem a szereplők közti dinamikában és a műsorszerkesztésben.

Nekem magyar nézőként két fontos különbség tűnt fel, miközben a műsort néztem: 

  1. A dél-koreaiak sokkal udvariasabbak és rezerváltabbak, mint mi magyarok. Mindenki nagyon tiszteletteljesen beszél a nála idősebbekkel, akkor is, ha csak pár év a korkülönbség és egymás ellen szövetkeznek. Ezért nagyon kellett figyelnem, hogy el tudjam dönteni, két játékos tényleg együttműködik-e, vagy csak üres gesztus a tiszteletteljes megszólítás.
  2. Az animékből ismert képernyőn futó kommentek és szövegbuborékok nemcsak szórakoztatóelemek, a műsor készítői ezzel akarják a nézők figyelmét valami fontosra irányítani, vagy éppen elterelni. Annak, akinek teljesen új a távol-keleti szórakoztatóipar, eléggé idegen lehet, de hamar meg lehet szokni és szerintem sokkal jobb, mint az alámondásos narrálás. 

Ez a két különbség talán az, ami miatt kicsit nehéz lenne a 'The Genius'-t átültetni Magyarországon, mert valahogy annyira a biztonságra játszanak a tévés szakembereink, hogy a százötvenedik tehetségkutatót is előbb műsorra tűznék, mint valami teljesen újat. Arról nem is beszélve, hogy a megszokott buta de szórakoztató közszereplőkön kívül nem sok ember kerülhet képernyőre, szóval az, hogy esetleg gamer (e-sportoló, de annyira nyomorék ez a szó) vagy MENSA-tag bekerüljön egy főműsoridőben játszott műsorba elképzelhetetlen számomra. Pedig a dél-koreai Geniust pontosan az teszi addiktívvá, hogy a különböző személyiségű játékosok eltérő taktikával közelítik meg az adott problémát, ezért lehet, hogy aki a legjobban érti a játék logikáját, elsőnek esik ki, mert nem veszi figyelembe a többi tényezőt. 

Itt lehet megnézni az első epizódot. Itt az első évad lejátszási listája.

Én szívesen néznék valami ehhez hasonlót Magyarországon és meg vagyok győződve arról, hogy egy átlagos tévénéző sokkal értelmesebb és igényesebb, mint amilyennek a csatornák fejesei látják őket. Igaz, hogy kockázatosabb valami olyasmibe befektetni, ami nem a legrosszabb emberi tulajdonságokra akar hatni, hiszen a felháborodás és az irigység könnyen kiaknázhatóak, de talán kipróbálhatnánk valami merőben mást. 

Fehér éjszakák (Midsommar) filmkritika

A folkhorror rétegei

★★★★

Az Örökség (Hereditary) után nagyon vártam Ari Aster következő filmjét, mert miután megnéztem a moziban, nem tudtam kiverni a fejemből ezt az őrült horrort. Az Örökség a felszínen egy lassan kibontakozó szekta-horror, de ha éppen nem feszülten figyeled a zseniális színészi alakításokat (Toni Colette!) vagy a rejtett jeleket majdnem minden képkockán, akkor egy nagyon szomorú családi drámát fejthetsz fel, amiben minden szereplő a saját örökségének rabja és a sorsuk elkerülhetetlen. Ugye, hogy ez ijesztgetés nélkül is borzongós?

Szóval nagyon vártam a Midsommart, de tudtam, hogy a legjobb mindenféle előzetes tudás nélkül beülni a filmre, ami nem volt könnyű feladat. Az Index címplajától a youtube összes filmes csatornájáig mindenki erről a filmről beszélt. Azon kívül, hogy nem akartam semmit tudni a film cselekményéről és az esetleges csavarokról, az is távol tartott ezektől a véleménycikkektől és kritikáktól, hogy rettentően idegesít a kattintásvadász hozzáállás, ami a  youtube sztárok legrosszabb hagyományából építkezik: minden második videó elmagyarázza neked a film végét, megmutatja a rejtett utalásokat és meddő találgatásokba bocsátkozik arról, mi is volt a film "valódi jelentése". Ezzel aztán rengeteg időt lehet elpazarolni, és mivel a felületes címadásnak köszönhetően nagy tömegeket vonz a videó, szponzorokat lehet vele szerezni. Ehelyett én szeretem a saját magyarázataimat megtalálni a filmekre.

A Fehér éjszakák egy olyan folk horror, ami a látszat és a valóság ambivalenciájának bemutatásával kelt feszültséget. Adott egy kedves kis vallási csoport (nevezzük inkább szektának), egy idilli réten élnek nagy családként, régi hagyományaik szerint. Előzékenyen fogadják a vendégeiket, köztük a főszereplő Danit, akinek a tekintetén keresztül látjuk ezt a világot. Kiderül, hogy a szekta előszeretettel használ drogot a vallási transzállapot előidézéséhez és a speciális effekteknek hála mi is úgy érezzük, nagyon begombáztunk. Danivel együtt megtapasztaljuk a legbelsőbb félelmeinket: kinevetnek minket, elfeledkeznek rólunk és elhagynak minket, ráadásul főszereplőnket egy nagyon friss trauma kísérti, a családjának értelmetlen és feldolgozhatatlan elvesztését próbálja elfeledni egy kis időre. Innen jön az igazi horror, de nem a megszokott formában, hiszen itt nem nyugszik le a nap és minden egyes holttest, torz arc és rejtély szúrós nyári napfényben tárul elénk. 

Az Örökséghez képest ez nem egy különösebben misztikummal teli film, vannak ugyan részei, amiken érdemes agyalni kicsit, de alapvetően egy nagyon tiszta történetet kapunk, furcsa módon happy enddel. Én személy szerint teljesen másra számítottam, de ez nem jelenti azt, hogy nem tetszett volna a Fehér éjszakák, sőt. Gyönyörűen fényképezett mesteri film, amin hol halálra váltan fintorogtam, hol röhögtem, a végén pedig minden olyan szép, nyugodt és magától értetődő lett, mint az a rét, ahová a film elején kerültünk - egyébként Magyarországon, Budakeszin forgatták a Szentiván éji jeleneteket.

Miért kerül lejtmenetbe (majdnem) minden sorozat?

Csalódást keltő folytatások

A Trónok harca befejező évadja nemcsak a rajongók számára volt csalódás, az interneten minden második poszt arról szól, mennyire logikátlan és bugyuta volt annak a sorozatnak a lezárása, ami napjaink legigényesebb médiumává tette a televíziót.

Úgy gondolom, a Trónok harca mélyrepülése már régebben elkezdődött, de valóban, a legutóbbi részek iskolapéldái annak, hogyan lehet egy remekül felépített világban, jól megírt karakterekkel totálisan elszúrni a forgatókönyvet.

Részleteiben nem is taglalnám a dolgot, de azért van egy-két eleme ennek a hanyatló tendenciának, ami sok sikeres sorozat második évadját tette unalmassá. Nézzük, mik ezek!

  1. A készítők elfelejtették, miért szeretjük a sorozatot.

Fleabag 1. évadában megismerjük a laza, nagyszájú főszereplőt, akiről kiderül hogy sokkal érzékenyebb és esendőbb, mint amilyennek elsőre tűnik. Ez a fejlődési ív arra készteti a nézőt, hogy elkötelezze magát Fleabag mellett, megszeresse a karaktert annak ellenére, hogy a valóságban nem lenne szimpatikus. A sorozat második évada nem a főszereplőre fókuszál, így az ő fejlődése sem elég hangsúlyos ahhoz, hogy ismét bevonódjunk a világába.

A Killing Eve egy izgalmas első évad után, ami a sorozatgyilkos és nyomozó macska-egér játékára fókuszált, folytatásként egy átgondolatlan és érdektelen gyilkossági ügy felfejtésével próbál a képernyő elé szegezni sikertelenül.

  1. A történet valójában egy évadra volt betervezve és a folytatás nem üti meg a mércét. 

Pl.: Van, hogy egy show körül akkora hype-ot generál a forgalmazó vagy a rajongói tábor, hogy a készítők kénytelenek gyorsan összedobni egy folytatást, míg a csúcson van az érdeklődés. Ez történt többek közt a Westworld és a Stranger Things második évadával is, bár teljesen különböző módon. A Westworld túldimenzionálta saját magát és valami olyasmibe nyúltak bele a készítők, amivel ugyan tovább fűzhették az egyre bonyolódó szálakat, de a végeredmény inkább ál-filozofikus zagyvasággal körített bosszú történet, mint érdemi akciót tartalmazó sci-fi. A Stranger Things stábja okosan a nézőket elbűvölő környezetben találta meg a vállalható folytatás kulcsát: a '80-as évek nosztalgiájával és a gyerekszereplők tinivé érésével egy olyan második évadot adtak el nekünk, ami több melléfogást tartalmazott, mint jó ötletet. Ennek ellenére a harmadik évadot nagyon várjuk, mert talán elég idő és energia ment bele ahhoz, hogy méltó befejezést kapjon ez a sorozat (és őszintén remélem, hogy nem húzzák tovább Eleven én keresését, mert egy kamaszlány hisztijét még akkor sem szeretem nézni, ha szuperereje van).

  1. Olyan karakterekre építik a folytatást, akik közt nincs meg a kémia

Számtalan sorozat köszönhet rajongókat a szereplők összhangjának, hiszen a  Girlstől kezdve a Jóbarátokon át a Grace Klinikáig bevált recept jó karakterszínészekre bízni a sorozat hangilatának és a szereplők kapcsolatának megalapozását. Az olyan sorozatok, mint a Broad City azt is bizonyították hogy maguk az alkotók is lehetnek annyira érdekesek és főleg eredetiek, hogy sok évadon keresztül szívesen nézzük az életüket.

Vannak azonban olyan szereplőgárdák, ahol egyszerűen nincs meg a kémia, és már nézőként kínos egy-egy jelenet. Jon Snow és Daenerys szerelmi szála számomra pontosan ilyen volt, de a GLOW második évada mutatja,  olyan eset is akad, amikor a főszereplők kémiája megvan ugyan, de a többi, kidolgozatlan mellékszereplővel már nem tudnak mit kezdeni.

Sok problémás írói megoldás egyszerűen azért kerül tévébe, mert hihetetlen ütemet diktál a fogyasztó és egyre nehezebb ezen a túltelitett piacon minőséget létrehozni. Szeretném, ha azt mondhatnám, rajtam nem múlik a dolog, de sajnos én is a probléma része vagyok: egyszerre legalább 4-5 sorozatot követek és ha épp nincs új részük gyorsan elfeledkezem róluk...