Az After Yang (Búcsú Yangtől) egy olyan film, amit mintha csak ezekre a depresszív, nyugtalan januári napokra alkottak volna meg - nekem legalábbis igazán jót tett, hogy most néztem meg.

A videóban hallott filmzenéből is világossá válik, hogy ez a sci-fi/dráma nem egy akciódús, pörgős film. Bele kell merülni, hagyni kell, hogy a fülünk ráálljon Aska Matsumiya és Ryuichi Sakamoto* zenéjére, a szemünk megnyugodhasson a gyönyörűen fényképezett, lágy, félhomályos jeleneteken és hogy ebben a tudatállapotban, a szereplőkkel elmélkedjünk az emlékek mibenlétéről és arról, mit jelent embernek lenni.

Ez utóbbi kérdésről persze számtalan filozófus és művész elmélkedett már, ez a történet annyiban különleges, hogy egy emberszerű robot (a filmben techno elnevezést használnak) emlékein keresztül látjuk, milyen a létezés. Yang elméjében az élet azon a végtelenül hétköznapi módon csodálatos, ahogyan a szélben rebbenő levelek, az ablakon kopogó eső vagy a délutáni árnyak tudnak költőiek lenni. Az őt körülvevő emberek és az ő kapcsolataik is szerepet kapnak a filmben, sőt, tulajdonképpen nem is Yangről szól a történet, sokkal inkább arról, hogy miként dolgozza fel az őt elveszítő család a gyászt és milyen változásokat indít el az általa hagyott űr az egymáshoz való viszonyukban.





*Ryuichi Sakamoto az a zeneszerző, aki a '80-as években amellett, hogy remek zenéket írt (például a Merry Christmas Mr Lawrence filmzenéjét - és ebben a filmben David Bowie mellett szerepelt is), a Japan zenekarral együttműködve nagyon jó new wave jellegű dalokat játszott. Nagyon megörültem, amikor megláttam a nevét a stáblistán és eszembe jutott a dokumentumfilmje, amit sehol nem találok...