Az After Yang (Búcsú Yangtől) egy olyan film, amit mintha csak ezekre a depresszív, nyugtalan januári napokra alkottak volna meg - nekem legalábbis igazán jót tett, hogy most néztem meg.
A videóban hallott filmzenéből is világossá válik, hogy ez a sci-fi/dráma nem egy akciódús, pörgős film. Bele kell merülni, hagyni kell, hogy a fülünk ráálljon Aska Matsumiya és Ryuichi Sakamoto* zenéjére, a szemünk megnyugodhasson a gyönyörűen fényképezett, lágy, félhomályos jeleneteken és hogy ebben a tudatállapotban, a szereplőkkel elmélkedjünk az emlékek mibenlétéről és arról, mit jelent embernek lenni.
Ez utóbbi kérdésről persze számtalan filozófus és művész elmélkedett már, ez a történet annyiban különleges, hogy egy emberszerű robot (a filmben techno elnevezést használnak) emlékein keresztül látjuk, milyen a létezés. Yang elméjében az élet azon a végtelenül hétköznapi módon csodálatos, ahogyan a szélben rebbenő levelek, az ablakon kopogó eső vagy a délutáni árnyak tudnak költőiek lenni. Az őt körülvevő emberek és az ő kapcsolataik is szerepet kapnak a filmben, sőt, tulajdonképpen nem is Yangről szól a történet, sokkal inkább arról, hogy miként dolgozza fel az őt elveszítő család a gyászt és milyen változásokat indít el az általa hagyott űr az egymáshoz való viszonyukban.
*Ryuichi Sakamoto az a zeneszerző, aki a '80-as években amellett, hogy remek zenéket írt (például a Merry Christmas Mr Lawrence filmzenéjét - és ebben a filmben David Bowie mellett szerepelt is), a Japan zenekarral együttműködve nagyon jó new wave jellegű dalokat játszott. Nagyon megörültem, amikor megláttam a nevét a stáblistán és eszembe jutott a dokumentumfilmje, amit sehol nem találok...
A 2023-as évet olyan moziélménnyel kezdtük, ami magasra tette a lécet: az A menü egy szórakoztató thriller-vígjáték, ami high-end étteremben játszódik és felvonultatja a gourmet társadalom legkínosabb szereplőit.
A Konyhafőnök tizensokadik évadánál járunk, mindenki megismerte a szuvidálás fogalmát és sokan vettek maguknak kuttert vagy kezdtek el otthon fermentálni. Menő lett egy kicsit igényesebben hozzáálni az étkezéshez, ami önmagában jó dolog, de a gasztroforradalomnak vannak vadhajtásai is. Ez a film ezekkel foglalkozik, különösen az önjelölt gourmet-val, aki talán túl sok főzős realityt nézett.
Különösen vicces például Nicholas Hoult karaktere, az igazi stréber, aki betéve tudja az összes sztárséf összes trükkjét, de főzni nem tud, és a bennfenteskedésével másoknak is elrontja az élményt. Az asztaltársaságok között találjuk a hihetetlen blődségekkel magabiztosan dobálózó étteremkritikust is, akit a legkülönlegesebb menü sem nyűgöz le; a kiégett filmsztárt, aki a gasztrotrendre felkapaszkodva próbál releváns maradni; és persze vannak olyan szereplők is, akik csak azért fizetnek elképesztő összegeket, hogy a külvilágnak mutassák, mennyire menők. Mi pedig, a szadista (és minden jel szerint szektavezér) sztárséfnek hála az ő balszerencséjükön szórakozhatunk.
A Tizenkét dühös ember egy elég egyszerű eszközökkel előadott, elég egyszerű cselekménnyel dolgozó törvényszéki dráma (courtroom drama) 1957-ből. Fekete-fehér film, összesen tizenkét karakterrel, és mégis, mindvégig fenn tudja tartani az én Netflixhez szokott agyam koncentrálóképességét.
Hogyan? Egyrészt már az első jelenettől kezdve mozgalmas, ami a képernyőn zajlik: hiába vagyunk közel két órára egy szobába zárva, a központi probléma tárgyalása közben olyan filmes megoldásokkal találkozunk, amik közelebb hozzák a film minden karakterét.
A szereplők kulcsfontosságúak, tőlük él igazán a történet, és számomra nagyon meglepő volt, hogy mennyire reálisak és mai szemmel nézve is aktuálisak azok a vélemények, amiket a ők tizenketten hangoztatnak ("Velük [értsd: marginalizált csoport] csak baj van, ezek nem olyan emberek mint mi" és "a mai fiatalok nem tisztelik eléggé az időseket").
Néhány szereplő csak egy-két mondatot kapott az egész forgatókönyvben, de a már említett képi megoldások helyettük is beszélnek, olyannyira, hogy sem a nevüket, sem a foglalkozásukat nem kell megtudnunk ahhoz, hogy értsük, ki ez az alak és mit jelenít meg.
Akit érdekel a korszak Amerikája, be fogja tudni azonosítani az '50-es évek társadalmának jellegzetes alakjait (yuppie, munkásosztálybeli, progresszív-liberális-értelmiségi, bevándorló stb.), akit meg nem érdekel, az jól szórakozhat ezeken az épphogy kikarikírozott szereplőkön.
A film kulcsjelenetei egyébként tényleg hatásosak: a gyilkos fegyver, ami elsőre elégséges bizonyítéknak tűnik, míg az asztalba nem szúrja Henry Fonda a saját, tökéletesen ugyanolyan kését, vagy azok a parázsviták, amik nemcsak okosan lettek megírva, de a színészek időzítésének is köszönhetően pont jókor maradnak abba.
A címben feltett kérdésre tehát egyértelműen IGEN a válasz, érdemes néha-néha kitekinteni abból a burokból, amit a kasszasiker filmek és az egykaptafára gyártott Netflix tartalmak nyújtanak. Nézzen mindenki klasszikus filmeket!
1. Ókori ló ábrázolások Mezopotámiából és Afrikából
Dan Carlon Hardcore History podcastjét hallgatva ('King of Kings') sok érdekességre rákerestem. Az egyik ilyen a lovas szobrok és festmények, mivel az asszírok megjelenése előtt az ókori egyiptomiak nem láttak még lovat, nemhogy lovas sereget. Így születtek meg a kicsit esetlen, nem teljesen pontos ábrázolások, az első képen például ez a szerencsétlen egyiptomi a faránál próbálja megülni a lovat, a második képen pedig olyan, mintha rénszarvast akart volna ábrázolni az afrikai művész. A harmadik művész valószínűleg látott már lovat életében, bár a kék szín nem ezt látszik alátámasztani...
2. Macskák és dominók
Kommentár nem is szükséges.
3. Lecsó miniszobor Budapesten
Kolodko Mihály új miniszobrot helyezett ki Budapesten, egy graffitiző bronz patkány díszíti az Erzsébet-híd budai oldalát. Én személyszerint nagyon háklis vagyok a szobor-téren, de mivel szeretem a giccset és az egyik legjobb animációs film a L'ecsó és mint minden nagyvárosban, Budapesten is sok patkánnyal találkozhat az ember, nekem ez teljesen tökéletes köztéri alkotás!
4. Sólyom repülés
A zenei aláfestést és a slow-motion effektet nem igazán értem, de a felvétel magáért beszél: ilyen precízen kormányozza magát egy sólyom repülés közben:
5. Pravin Tamang ködös, különleges hangulatú fotói
A napokban néztem meg az Ascensiont, ami a kínai társadalomban jelen levő egyenlőtlenségeket, kulturális és gazdasági jelenségeket dolgozza fel, párbeszéd, narráció és egyéb fogódzó nélkül. Elindulunk egy olyan üzemből, amit a 'Made in China' feliratot látva elképzel az átlag magyar vásárló, zsúfolt terek, monoton fizikai munka és nyúzott arcok töltik be a képernyőt. Aztán elkezdünk "emelkedni", a társadalom közép- és legfelsőbb rétegeinek élettereibe, ahol a dolgozók ugyanolyan monoton, kizsigerelő munkát végeznek, mint a sweatshopokban - csak épp kiskosztümbe öltözve, vagy kamerák és selfie körfény előtt. A lényeg ugyanaz: a kínai gazdasági csoda mögött feszülő iszonyú nyomás, amit a film fantasztikus képi világgal, jó arányérzékkel tár elénk.
Az Ascension elgondolkodtató, de egyáltalán nem hatásvadász dokumentumfilm, stílusában a Baraka vagy a Samsara technikáit idézi, de sokkal kevésbé akar hatni, és messzebbről, tárgyilagos szemmel igyekszik bemutatni a felvételek tárgyát: Kínát. Akit kifejezetten érdekel ez az ország (mint engem), annak jó választás ez a meditatív dokumentumfilm, mindenki másnak inkább érdekes, mint izgalmas szórakozás lesz.
Kezdjük az elején! Amikor tini voltam, egy rövid ideig úgy gondoltam, sci-fi rajongó lesz belőlem, mert elolvastam egy Stanislaw Lem novelláskötetet és nagyon tetszett. Aztán elolvastam még néhány hasonló könyvet, megnéztem a 2001: Űrodüsszeiát és rájöttem, hogy ez mégsem nekem való. Aztán időről-időre visszatért a kíváncsiságom, és amikor megkaptam az első tabletemet, az e-könyvek közül a Dűne volt az első, amit letöltöttem. Aztán amikor elkezdtem olvasni, ismét rájöttem, hogy ez nem az én világom.
De annyian szeretik, annyira izgalmasnak tűnik és a kedvenc rendezőm megcsinálta a legrosszabb adaptációját (David Lynch azóta is a stúdióra fogja az egészet), a kedvenc zenészem pedig egy albumnyi dalt nevezett el Dűne szereplőkről (Grimestól a Geidi Primes az egyik nagy kedvencem). Valahogy így történt, hogy amikor Denis Villeneuve, akinek a filmjeit nagyon szeretem, bejelentette hogy Dűne filmet rendez, én letöltöttem a képregényt és elolvastam. Végre, én is mondhatom, hogy "a könyvben ez nem így volt"!
Az előzetes ismereteim tehát igencsak alapszintűek, a rajongásom Frank Herbert univerzuma iránt nem létező, a műfaj pedig nem a kedvencem, de ez a film szerintem fantasztikus volt.
Két és fél órán át végig le tudott kötni, pedig sok minden nem történik benne, sőt a cselekmény igencsak kiszámítható, hiszen egy régi, klasszikus történetről van szó. Mégis, varázslatos világot tárt elénk a Dűne, jól megfestett karakterekkel és olyan gyönyörű képekkel, amik miatt talán 3D-ben is érdemes megnézni a filmet.
Kifejezetten tetszett, ahogyan a különböző bolygók, az azokhoz tartozó kultúrák, házak és szereplők egy-egy jellegzetes "földi", számunkra is ismerős közeghez köthetők: a Caladan pont olyan, mint Anglia, az itt uralkodó Atreides ház spanyolos jellegű, míg az Arrakis bolygó sivatagi, Arab-felszigetet idéző, a Sardaukar katonák bolygója (aminek elfelejtettem a nevét) pedig a Szovjetunió ipari nagyvárosait idézi. Ez azoknak is segítség lehet, akik semmilyen előzetes tudással nem rendelkeznek a Dűnéről, mert már az első jelenetben megvan, kiről mit kell tudni, mire számíthatunk a Harkonnenektől ("ezek nem emberek, ezek állatok"), a fremenektől és a Dűne világát megtöltő egyéb szereplőktől.
Hozzáteszem, annak sem lesz problémája a cselekmény követésével, aki elbóbiskol egy kicsit. Ez nem egy pörgős akciófilm, van benne harcjelenet és (nem autós) üldözés is, de a lényeg a világépítés és a hős útjának elmesélése. A Dűne egy gyönyörűen fényképezett, izgalmas tájakon játszódó, fantasztikus tárgyakkal, kosztümökkel teli világ, ami a két és fél órás játékidő ellenére jó szórakozás annak is, aki nem a műfaj rajongója.
Kezdem azzal, hogy meglepetten tapasztaltuk, hogy az Artmozik éjszakája nem sok embert mozgatott meg. Nem mintha hiányzott volna a termek előtt kacskaringózó sor, vagy a filmeket hangosan kommentáló részegek, de megfordult a fejemben, hogy a COVID alatt úgy hozzászoktunk a streamingelhető filmekhez, hogy most már tényleg szökőévente megyünk el egy-egy filmre a moziba... Szerintem ez nagyon szomorú fejlemény lenne, mert a film még mindig vászonra készül (kevés kivételtől eltekintve) és úgy élmény, hogy egy elsötétített teremben, a telefonodtól elszakadva nézed. Na, ennyit a hőbörgésről, jöjjön a beszámoló!
Az Artmozik éjszakája pontosan az, mint amit az ember a neve alapján gondol: egy éjszaka, amikor a művészmozik egy karszalag áráért temérdek mennyiségű filmet kínálnak a filmrajongóknak. Azért írok filmrajongót, mert az esemény programja nem sok kasszasiker filmet tartalmaz, a függetlenfilm és művészfilm a fő profiljuk.
Mint a mellékelt ábra is mutatja, nagy a választék, van premier előtti vetítés, premier és utolsó vetítés is (ezutóbbi kategóriában igen régiek a filmek, szóval felmerül a kérdés, hol, mikor és miért játszották eddig...?), Budapest öt különböző mozijában. Ami ebben szuperjó, az, hogy végigjárhatjuk az összes helyszínt, beülhetünk a Puskin gyönyörű Metropolis termébe, vagy a Művész mozi meghitt hangulatú és sokkal kevésbé patinás Huszárik termébe. Az este tervezhető, a film hosszát és a kezdést figyelve akár öt-hat filmet is végignézhetünk nagyjából kettő mozijegy áráért.
És hogy mi mire ültünk be? Íme a lista:
Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre
Egy magyar filmmel kezdtük a sort, ami az előzetes és a plakát alapján egy jó kis film noirnak ígérkezett, nyomasztó hangulattal és rejtélyes karakterekkel. Sajnos ezek közül csak a film atmoszféráját tudtam értékelni, a történetet és a szereplőket is kifejezetten laposnak találtam, hiába volt a főszereplő Stork Natasa izgalmas jelenség a vásznon, olyan érzésem volt, mintha a készítők beleszerettek volna a Péterfy kórház és a koszos kis budai apartman málló falaiba és mindenképpen köríteni akartak volna e helyszínek köré egy filmet. Hiába vártam valamilyen feloldását a központi konfliktusnak, még én éreztem magam hülyén, hogy valójában nem is volt konfliktus.
★★
A beszéd
A következő filmünk egy francia vígjáték volt, amire szüksége volt a lelkünknek egy ilyen lehangoló 95 perc után. A francia vígjáték számomra a következőképpen néz ki: adott egy neurotikus, fura figura, (általában nagy orral is magas homlokkal) aki csak sikeres akar lenni - általában a szerelemben - de útját állják az eszement helyzetek, a bolond családja és elsősorban persze saját maga. Az A beszéd pontosan ezt az alapot használja, de valahogy olyan szellemesen és a megszokottól eltérő formában, hogy azonnal leveszi az embert a lábáról. A film egy családi vacsorát követ végig, ahol a főszereplőt, Adrient (nagy orr ✓ magas homlok ✓) minden igyekezete ellenére felkérik, mondjon beszédet a nővére esküvőjén. Annak, aki idegenkedik a nyilvános beszédtől valószínűleg teljesen érthető a rengeteg marhaság, amivel ez a szerencsétlen figura próbálkozik, hogy elkerülhesse ezt a helyzetet. Hogy is lehet felkészülni egy esküvői beszédre úgy, hogy Adrien még nem ocsúdott fel a szakításából, és egy hívást várt egész este a volt barátnőtől...? Lepereg előtte az egész párkapcsolat és persze a másokkal való kapcsolatai is - a a családja, a nővére és a barátai mind kapcsolódnak valahogy a központi témához, ami természetesen a szerelem. Vicces, szórakoztató és könnyed film ez, érdemes megnézetni neurotikus, nyilvános beszédtől ódzkodó ismerőseinkkel (és másokkal is).
★★★★
Sweat
Ez volt az a film, amiért elmentem az Artmozik éjszakájára és úgy érzem, megkaptam amire vágytam: az alcímben említett instant klasszikus ez a lengyel insta influencer sztori, ami egy pszichothriller elemekkel vegyített dráma a paraszociális kapcsolatokról. Ezek azok a társas kapcsolatok, amiket valójában képernyőkön keresztül élünk meg, de a lélektani hatásuk lehet ugyanolyan, mint a klasszikus értelemben vett kapcsolatoké. A Sweat főszereplője Sylwia, aki instagram influencer, felívelőben a karrierje és sorra kapja a felkéréseket, akárcsak az ajándékokat (amiket természetesen be kell mutatnia a követőinek). Több mint másfél órán keresztül együtt izzadunk, live-ozunk és dolgozunk ezzel a lánnyal, aki tulajdonképpen egy hivatásos élő reklámfelület. A verejték és a smink egy nagyon érzelmes, sebezhető és végtelenül magányos embert rejt, aki teljesen tisztában van azzal, hogy bárki átveheti a szerepét. Tudatában annak, hogy letörölhetné magát az összes platformról és a sok százezer követő simán továbblépne, Sylwia próbál valódi kapcsolatokat is ápolni, de nehezebb a családjához kapcsolódnia, mint a követőihez. Amikor feltűnik egy zaklató a lakása előtt, még inkább elhatalmasodik a tehetetlenség érzése Sylwián és mi kénytelenek vagyunk vele együtt alámerülni a csillogó influencer világ alatt rejtőző mocsokba.
A minap megnéztem egy egészen különleges filmet, aminek a története és a főszereplői furcsa kontrasztban állnak: egy kamaszokból álló szedett-vedett gerilla alakulat harcol egy meg nem nevezett helyen, egy ismeretlen célért. Ha visszagondolok az elmúlt évek filmélményeire, nem sok igazán kiemelkedő tinikről szóló filmet láttam, még kevesebb tiniknek szóló és felnőttként is élvezhetőt. Mindez persze lehet, hogy csak az én hibámból adódott így, de tény, hogy a fiatal célközönséget kiszolgáló produkciók eléggé alacsonyan tartják a lécet - aki nem hiszi, látogasson el a Netflix 'Teen Movies' oldalára.
Vannak azonban üdítő kivételek, íme egy ezek közül:
Monos (2019)
Ebben a kolumbiai filmben egy csapat kamasz folytat gerilla harcot egy meg nem nevezett dél-amerikai országban egy általunk (és talán általuk is) ismeretlen célért. A történet lassan bontakozik ki, de már a legelső jelenet megragadja a figyelmünket: egy csapat gyerek bekötött szemmel focizik a szürkületben, egy mindentől távoli hegytetőn, szögesdrót ölelésében. Kiképzőjük (aki egyébként a való életben edzette a színészeket), akitől az instrukciók mellett az ételt is kapják, egyfajta apafiguraként van jelen a kolónia életében. A másik felnőtt egy Doctorának nevezett fogoly, akiről a kamaszoknak kell gondoskodnia (azaz fogva tartani). Ezek a karakterek csupán mellékszereplői a filmnek, ez a gyerekek világa.Bármennyire bizarr is, ezeknek a militáns, gyilkolásra kiképzett tiniknek ugyanolyan igénye van a bulizásra, a szexre és a hírnévre, mint az átlagos életet élő kortársaiknak. Részben ez is okozza a csoport vesztét, mert a hormonok önmagukban is meg tudják kavarni az agyat, de adj hozzá fegyvereket és egy hatalmi vákumot és még durvább következményeket kapsz.
Az előzetes alapján én valami horror-akció-thriller jellegű filmre számítottam és tartottam attól, hogy a tinédzserek világát egy olyan szűrőn keresztül fogja bemutatni a rendező, ami a felnőtteknek borzadály-igényét igyekszik kiszolgálni (exploitation), de pozitívan csalódtam. A Monos végig a történet velejébe kapaszkodik és azzal, hogy nem próbálja meg akciódús, gengszteres csomagolásba burkolni a háború valóságát, igazi pszichothrillert alkot, amelyben a főszereplőket teljes értékű, komplex személyek.
Onfim egy novgorodi kisfiú, aki a 13. században élt és tipikus kisfiú dolgokat csinált: leckét írt és rajzolt. Mindezt azért tudjuk, mert nyírfakéregbe véste a jegyzeteit, amiket az időjárásnak köszönhetően tökéletes állapotban találtak meg 1951-ben.
2. Paloma Varga Weisz faragott fa szobrai
Erről a művészről nem a neten, hanem egy újságban olvastam, az édesapja egy nagyar karikaturista volt, aki Párizsba, majd egy német kisvárosba emigrált, ahol családot alapított. A lánya, Paloma fafaragást tanult és később a düsseldorfi művészeti akadémián szerzett képesítést. Ezeket a gyönyörű szobrokat valami furcsa aura hatja át, ami így képen keresztül is zavarba ejtő:
3. Csúszdázó krokodil
Ez a cuki videó egy marokkói állatkertben készült, ahol a krokodiloknak kialakítottak egy csúszdát - amint a mellékelt videó mutatja, nagy sikerrel.
4. Egy 1915-ös illusztráció "ezek a mai nők" témában
Van, ami örök: ezekszerint már a századelőn is sokan voltak, akik úgy érezték, a régmúltban szebbe, jobb és erényesebb volt minden - főleg a nők...
Sorozatunk folytatódik - köszönöm a lelkes olvasótábor (=Bence) támogatását és hogy emlékeztettek a feladataimra, íme:
Folytassuk két olyan filmmel a sort, amelyek igazi klasszikusnak számítanak: temérdek híres jelenet, néhány kultikus karakter és egy-két agyonidézett mondat minden filmkedvelőnek az eszébe jut a Sebhelyesarcúból és a Transpottingból. De vajon tényleg "látni kell" kategória?
Sebhelyesarcú
Ma már evidenciának számít, hogy ha gengszter vagy, faladon Tony Montana, de megjelenésekor a Sebhelyesarcú igen rossz kritikákat kapott, a legtöbben az erőszakosság kedvéért erőszakos, önmagán túl nem mutató alkotásnak gondolták de Palma filmjét. A várakozásokkal ellentétben 1983-ban sem kellett félteni az erőszaktól a mozirajongókat, a megjelenés évében ez volt a második legnagyobb kasszasiker az USA-ban. Bár többet cikkeztek a vetítésről kivonuló nézőkről és a film durvaságáról, három Golden Globe jelölést így is kapott a film a díjátadó szezonban (Al Pacino mellett Steven Bauer mellékszereplő és Giorgio Moroder zeneszerző), de ezen felül nem nagy érdeklődés vette körül a filmet Hollywoodban - Scorsese szerint azért, mert pontosan olyan karakterről szól, akikkel tele van ez a szakma...
A szakmával ellentétben a közönség falta a droggal, erőszakkal és trágársággal teli filmet és valódi kultusz kezdett kiépülni, amelyben nagy szerepe volt a hiphopnak, de persze azoknak az ismert filmeseknek is, akik Oliver Stone forgatókönyvéből és Brian de Palma rendezéséből nyertek inspirációt a saját filmes nyelvük kialakításához. Michelle Pfeiffer a produkció breakout starja lett, innentől kezdve lubickolt a szerepekben - a '80-as-'90-es években minden, amihez nyúlt, arannyá változott.
Szóval ennyit kell elöljáróban tudni ahhoz, hogy ez a film élvezhető legyen - mert Al Pacino ide, Oliver Stone oda, a Sebhelyesarcú bizony nem öregedett méltósággal. Ha korrektek akarunk lenni, hozzá kell tenni, hogy az elmúlt évtizedek akciófilmjei sokkal gyorsabb tempót diktálnak, ezért egy ilyen klasszikustól nem szabad elvárni azt a fajta pörgést, amit megszoktunk. Ezzel együtt komplex karakterábrázolással és izgalmas történettel sem számolhat, aki leül elé, de legalább luxus apartmanok, szép autók és klassz ruhák vannak benne, meg egy furcsa Pacino akcentus, ami nekem a New York-ira jobban hasonlított, mint a kubaira, de ezt csak azok fogják tudni értékelni, akik eredeti nyelven nézik a filmet.
Amiért viszont mégiscsak érdemes megnézni, az a felismerés, hogy Tony Montana karakterét és talán a film mondanivalóját is teljesen félreértettük: ez nem a gengszterlét elviselhetetlen könnyűségét, nem a magaséletet, de mégcsak nem is a drogbárók keménységét hivatott ábrázolni, hanem épphogy ennek a külsőnek a mesterkéltségét és felszínességét. A Sebhelyesarcú minden képi megoldás menősége ellenére azt akarja kommunikálni, hogy egy jóravaló megveszekedett, csóró lúzerből csak egy megveszekedett, gazdag lúzer lehet.
És itt jön a képbe az, amivel már a Wall Street farkasában sem szimpatizáltam: nagy lehetőségeket rejt az ún. 'cinema of excess', vagyis a túlzás mozija, ami az élvhajhászat és a töménytelen mennyiségű pia, drog, szex és pénz bűvöletében élőket mutatja be, akik első ránézésre az élet császárai, de valójában örök boldogtalanságra vannak ítélve és mire erre rájönnek, már mindent és mindenkit elveszítettek. Szóval, ha végiggondolod, mit őrzött meg a popkultúra ezekből a történetekből, az pontosan a mondanivaló ellentéte, mert hiába teszel meg egy menthetetlenül rossz, rémesen gonosz antihőst főszereplőnek, ha minden jelenetben szupersztárnak láttatod, akkor azt bizony szupersztárként fogja elkönyvelni a néző.
Az én értékelésem: 10/4.5
Bence értékelése: 10/5
Trainspotting
Ha valaki csupán egy kemény drogokról szóló riportot látott, valószínűleg akkoris láthatta a Trainspotting egy jelenetét, vagy legalább a zenéjét az elrettentő képsorok alá keverve, de Danny Boyle klasszikusa mérföldekkel szórakoztatóbb és több, mint a legtöbb drogos film. A Trainspottingban szintén sok a trágárság, van benne erőszak is és temérdek drog - gengszter vagy "az élet császára" karakter viszont egy sem, furcsa is lenne, tekintve hogy Miami helyett Skóciában járunk és a terjesztők helyett a droghasználók életét követjük. Irvine Welsh könyvéből készült a forgatókönyv, méghozzá Welsh keresett fel több filmest az ötletével és bár az első ötletek egy társadalmi realista (ld. szegénységpornó) jellegű filmről szóltak, John Hodge és Danny Boyle ötlete egy olyan háromfelvonásos szerkezetű tervet mutatott a szerzőnek, ami 90 perces játékidőbe sűríti a könyv főbb történéseit, és a nagyközönség számára is szórakoztató.
Így kezdődött a Trainspotting története 1995-ben, amikor javában tartott az AIDS krízis és a kábítószerfogyasztás ellenes harc vezetői még csak kapizsgálták, hogy a fogyasztói oldal büntetése és megbélyegzése helyett a társadalmi szolidaritás, a megelőzés és rehabilitáció a legjobb fegyverek. Szóval ebben a világban adott egy társaság, akik Edinburgh lepattant részét, egy elhagyatott lakásban élik a heroinfüggők életét: minden a szer körül forog, szerezni kell rá pénzt valahonnan, aztán amikor már tényleg élhetetlenül undorító az egész, le is kéne szokni valahogyan, de végülis mi mást választhatna az ember, ha nem vágyik elektromos konzervnyitóra és a fogyasztói társadalom egyéb nagyszerű vívmányaira?
A Cannes-i filmfesztivál versenyen kívül vetítette (a film témáját túl provoktívnak találták a hivatalos versenyprogramhoz), de csak erről beszélt az egész fesztivál: közönségkedvenc lett és a kritikusok is az egekbe magasztalták, nem csoda hát, hogy az év legnagyobb bevételt hozó filmje lett Nagy Britanniában. A legtöbben pozitívan értékelték. ahogyan a popzene, a vibráló színek és a karakterek érdeklődési köre megrajzolja a korszak hangulatát, de akadtak szkeptikusok is, egy amerikai szenátor például azzal kampányolt, hogy ez és az ehhez hasonló alkotások csak meghozzák a fiatalság kedvét a drogfogyasztáshoz, majd töredelmesen bevallotta, hogy ő nem is látta a filmet.
A Trainspottingot a legjobb skót filmnek és az egyik legjobb brit filmnek nevezték, Ewan McGregort pedig nemzetközileg ismert sztárrá tette Renton szerepe. Az egyik legfontosabb filmje lett a '90-es évek brit kulturális hullámának és nem utolsósorban az én tinikorom egyik nagy kedvence. Újranézve az volt a legszembetűnőbb, hogy a humor, a pörgős cselekmény és a remekül megkomponált, színes jelenetek mellett mennyire átélhető a függőség pokla, valahogy tényleg olyan émelyítően undorítónak látszik ez az egész, hogy nehezen hiszem el, hogy bárki kedvet kapna a szerhasználathoz ettől a filmtől. A Sebhelyesarcúval ellentétben ez a film egy olyan antihős köré építette a sztorit, aki minden vagánysága és sármja ellenére végig igazán szemét alaknak látszik.
