A Tizenkét dühös ember egy elég egyszerű eszközökkel előadott, elég egyszerű cselekménnyel dolgozó törvényszéki dráma (courtroom drama) 1957-ből. Fekete-fehér film, összesen tizenkét karakterrel, és mégis, mindvégig fenn tudja tartani az én Netflixhez szokott agyam koncentrálóképességét.

Hogyan? Egyrészt már az első jelenettől kezdve mozgalmas, ami a képernyőn zajlik: hiába vagyunk közel két órára egy szobába zárva, a központi probléma tárgyalása közben olyan filmes megoldásokkal találkozunk, amik közelebb hozzák a film minden karakterét.

A szereplők kulcsfontosságúak, tőlük él igazán a történet, és számomra nagyon meglepő volt, hogy mennyire reálisak és mai szemmel nézve is aktuálisak azok a vélemények, amiket a ők tizenketten hangoztatnak ("Velük [értsd: marginalizált csoport] csak baj van, ezek nem olyan emberek mint mi" és "a mai fiatalok nem tisztelik eléggé az időseket").

Néhány szereplő csak egy-két mondatot kapott az egész forgatókönyvben, de a már említett képi megoldások helyettük is beszélnek, olyannyira, hogy sem a nevüket, sem a foglalkozásukat nem kell megtudnunk ahhoz, hogy értsük, ki ez az alak és mit jelenít meg.

Akit érdekel a korszak Amerikája, be fogja tudni azonosítani az '50-es évek társadalmának jellegzetes alakjait (yuppie, munkásosztálybeli, progresszív-liberális-értelmiségi, bevándorló stb.), akit meg nem érdekel, az jól szórakozhat ezeken az épphogy kikarikírozott szereplőkön.

A film kulcsjelenetei egyébként tényleg hatásosak: a gyilkos fegyver, ami elsőre elégséges bizonyítéknak tűnik, míg az asztalba nem szúrja Henry Fonda a saját, tökéletesen ugyanolyan kését, vagy azok a parázsviták, amik nemcsak okosan lettek megírva, de a színészek időzítésének is köszönhetően pont jókor maradnak abba.

A címben feltett kérdésre tehát egyértelműen IGEN a válasz, érdemes néha-néha kitekinteni abból a burokból, amit a kasszasiker filmek és az egykaptafára gyártott Netflix tartalmak nyújtanak. Nézzen mindenki klasszikus filmeket!