Ez a film először mémként jött velem szembe, méghozzá ebből a jelenetből:

Többször, többféle kontextusban találkoztam a Spinal Tappel és nekem úgy tűnik, ez a "rockumentary" (rock áldokumentumfilm) kultfilmként van számontartva. 1984-ben készült, talán az áldokumentarista stílus egyik úttörője és Rob Reiner feltehetően azzal a céllal készítette, hogy kiparodizálja a korszak népszerű hajmetál bandáit. 

Elismerem, az ötlet remek és van néhány nagyon jó jelenete a filmnek, és nagyjából ennyi. A poén per játékidő arány egyáltalán nem a mi korszakunké: talán 4-5 alkalommal nevettem a filmnézés alatt, ami lehet, hogy az én egyéni szociális problémám, de valljuk be, egy vígjáték esetében ez elég gyér. Csalódás volt tehát az A turné, de biztos vagyok benne, hogy 1984-ben ütött. 

Az én pontszámom: 10/5

Bence pontszáma: 10/3

Az Indiana Jones filmek nekem valahogy kimaradtak az életemből, de pótolni akartam ezt a hiányt és szerencsére a kaparós poszter alkalmat adott erre. 

Az első jelenetet elég jól ismerem, mivel a passzív szerkezet tanításakor szoktam használni, és ez egy kifejezetten izgalmas nyitójelenet, úgyhogy azt vártam, a film majd a képernyő elé szegez. Nem így történt: a film második felében elveszik a momentum és túl sok tét nélküli akciójelenet van, amiben csak az a lényeg, hogy Indy már-már szuperhősi magaslatokba kerüljön. 

A másik problémám maga a főszereplő volt: miért akarja ő megszerezni a frigyládát? Hogy egy múzeumnak adja...? Oké, de ha csak ennyi a cél, miért veszélyeztet/öl meg számtalan embert ennek érdekében...? Értem én, hogy a nácik állnak másik oldalon, de ettől az arrogáns és képtelenül népszerű pasas (aki anno kiskorúval folytatott viszonyt) nem szimpatikus. 

Akciódús film ugyan, és látványos is, vannak legendás jelenetei amik miatt érdemes megnézni, de a film több szempontból sem nem állja ki az idő próbáját: Indiana Jones egy hipermaszkulin karakter, aki magán viseli a korszak férfiasságról alkotott képét (ld. toxikus férfiasság) és ezáltal nehéz vele azonosulni, megérteni a motivációit. emellett a speciális effektek sem tudják elérni a kívánt hatást és úgy összességében nagyon hosszú a film.

Értékelésem: 10/6

Bence értékelése: 10/7

A bakancslistás filmek kihívásunk következő darabja a Rocky volt, amit én nemrég láttam és nagyon tetszett, Bence viszont még nem látta és nem is igazán örömködött, amikor elkezdtük, de végül az ő ítélete alapján is megérdemli ez a film a "klasszikus" státuszt.

A Rockyban az az érdekes, hogy (szerintem) mindenki sportfilmnek gondolja, de egyáltalán nem az, mások a folytatásfilmek alapján akciódús és talán kissé gyermeteg sztorinak hiszik, ami szintén alaptalan előítélet. Ez egy kis költségvetésű független filmként kezdte, amit Stallone írt, és olyan váratlanul ért mindenkit a film sikere, hogy gyorsan sokat akartak kaszálni vele - így jöttek sorra a folytatások, ahol már felpörgették az akciót és a sport is hangsúlyosabb lett. Az első film egy egyszerű, szerethető és nagyon emberi dráma. Rocky, a kiöregedett bokszoló csak jó akar lenni egy nyomorult világban, ahol mindenkitől visszautasítást, gúnyt és lekicsinylést kap, de töretlenül csinálja, amit érzése szerint tennie kell: segít a lecsúszott barátjának, hazakíséri a rossz társasággal lógó kiskamaszt és viccekkel szórakoztatja a fájdalmasan visszahúzódó eladólányt. A film feléig nem is látjuk Rockyt edzeni - egyrészt mert elvették tőle az öltözőszekrényét, másrészt mert azt kell látnunk, mennyire lentről kezdi ez a fickó a történetét. Egy szerencsés véletlennek köszönhetően a bokszbajnok Apollo Creed őt szemeli ki ellenfeléül egy baráti meccsre és ennek hatására kezd el egy kicsit mindenki Rockyra figyelni.

A hihetetlenül lepukkant philadelphiai utcáktól kezdve a bájosan esetlen szerelmi szálon át minden annyira életszerű és emberi ebben a filmben, hogy nem lehet nem szeretni legalább egy kicsit. Rocky karaktere annak ellenére (vagy épp azért?) működik, mert se nem okos, se nem különleges, de soha semmit nem ad fel. 

Ez egy jól felépített film, aminek a gyengéje talán a párbeszédek túlzott egyszerűsége, tényleg faék egyszerűségű minden karakter és egy mondatban ledarálják az épp aktuális céljukat, de hát ilyen ez a boksz.

Értékelésem: 10/9

Bence értékelése: 10/6

A kihívás harmadik (vagy lehet, hogy ez már a negyedik volt?) hetében dupláztunk: két vígjátékot sikerült lekaparni a filmes plakátunkról. Mindkettőnknek ismerősek voltak ezek a filmek, a Hivatali patkányok inkább amolyan kultfilmként lett nagy, az Idétlen időkig pedig olyan klasszikus, amit az átlag magyar tévénéző évente többször is elkaphat valamelyik csatornán.

A Hivatali patkányok (Office space) 1999-ben készült, tele van a korszak jellegzetes dizájnelemeivel és a kései '90-es/kora 2000-es évek irodai melankóliájával, hiszen ez az időszak se nem izgalmas, se nem tragikus, mindenki elvan a kis fülkéjében a katódsugaras monitorjával és végzi a monoton, értelmetlen hivatali munkát. Azért a 2008-as válság és az idei év után sok ember örömmel dolgozna egy lelketlen irodában, nem úgy mint főszereplőink, akik lélekölőnek érzik a melót, amit csak tetéz a bunkó főnök, az idegesítő munkatárs és főleg az az érzés, hogy az idióta jelentésekkel és irodai lébecolással pazaroljuk azokat az éveinket, amikre később talán nosztalgiával tekinthetnénk. Na, a Hivatali patkányok ennél sokkal vidámabban dolgozza fel ezt a témát, csak én nem vagyok jó hangulatteremtésben... Az egyik ikonikus jelenetben a hivatali patkányok frusztrációjának az a  lassú, sose működő nyomtató lesz az áldozata, amit mindenki ismer, aki valaha dolgozott irodában: baseball (bézból?) ütővel verik alkatrészeire egy Beastie Boys videoklip jellegű jelenetben.

Szórakoztató, jópofa film, teli gegekkel és életszerűen abszurd karakterekkel, akikkel tényleg bármelyik irodában összefuthatsz.

Az én pontszámom: 10/8

Bence pontszáma: 10/8

A Schindler listája volt a következő film, amit a kaparós listáról néztünk. Nekem nagyjából a 3. alkalom volt, hogy végignéztem ezt a filmet, és a véleményem azóta sem változott róla: kevés olyan holokausztfilmet ismerek, ami egyszerre tud szórakoztató lenni és megrázó, de ez ilyen.

Ami ezt a filmnézős alkalmat illeti, egy kicsit megijedtem, hogy egy ilyen depresszív témájú filmet sikerült kiválasztanom egy mozizós estéhez. Aztán amikor elkezdtük nézni, rögtön el is felejtettem a fenntartásaimat, mert a cselekmény pörgése, a karakterek és a tökéletesen kiegyensúlyozott tónus mindvégig lekötötte a figyelmem. A színészek közül természetesen Ralph Fiennes félelmetes Goethje viszi a pálmát, de minden színész, még a gyerekek is remekeltek.

Amikor a holokauszt témájú médiatartalmakról beszélünk, egyre kevésbé marginálisak azok a hangok, akik (előítéletektől nem mentesen) túltoltnak, túljátszottnak tartják az ilyen művek díjazását és az azokat övező figyelmet. Ilyenkor mindig az egyik tanárom mondata jut eszembe, aki vallotta, hogy hiába ismerjük mi a tényeket és láttunk tucatnyi beszámolót a történtekről, az új, most felnövő generációk élménye az, amit mi átadunk belőle. Szóval ha nekünk a Schindler listája klasszikus is, rengetegen nem ismerik.

Szokás ebben a témában (is) manapságozni, amit én nem szeretek, de tény, hogy a közbeszédben iszonyú alacsony a színvonal, a mindent átitató antiszemitizmus pedig nemcsak a közbeszédben aggasztó. A Schindler listáját nyilván nem az a holokamuzó közönség fogja megnézni, de talán most, hogy a Netflixen is fenn van a felújított változat, nem harapnak rá erre a retorikára azok, akik megnézik.

Az én pontszámom: 10/9

Bence pontszáma: 10/8

A történet ott kezdődik, hogy hét éve vagyunk együtt a barátommal, és ez idő alatt rengeteg sorozatot és filmet néztünk meg együtt, de egyre nehezebb kiválasztani, mire essen a következő választásunk.

A megoldás: rendeltünk az évfordulónkra egy posztert, amin 100 lekaparható rubrikából választhatunk filmet - probléma megoldva! Többnyire klasszikus "mindenkinek látnia kell" filmekről van szó, de van a válogatásban viszonylag új, blockbuster típusú film is. 

Mi úgy döntöttünk, heti 1x ülünk neki a bakancslistás filmeknek, egyikünk az oszlop, másikunk a sor számát adja meg és bármi legyen is a mezőnkön, mindenképp megnézzük. A teljes élmény érdekében a filmet egyben, megszakítás nélkül nézzük és közben nem lehet telefonozni. A gyűjteményünk első darabja az A hét szamuráj volt, 1954-ből, Akira Kuroszavától.

Az A hét szamuráj egy olyan klasszikus, ami például az A hét mesterlövész alapjául is szolgált, de a történelmi filmektől az akciófilmeken át az animékig sok műfaj alkotóját megihlette. 

Amikor rákerestünk a filmre, nyugtáztuk, hogy ez csak másfél óra - az videán ugyanis fenn van magyarul - aztán amikor az eredeti szinkron miatt letöltöttük a japán verziót, konstatáltuk, hogy ez bizony 3 és fél óra. Rá kellett készülni az élményre: jól behűtött ital, kényelmes ülőhely és látószögön kívülre helyezett telefon az alap.

Szóval a filmről: 
A történet helyszíne egy középkori japán falu, melynek lakói banditák támadásától rettegnek és elhatározzák, hogy szamurájokat fogadnak fel, hogy megvédjék magukat a fosztogatástól. Végigkövetjük, hogyan áll össze a hét szamuráj, hogyan készülnek fel a falu megvédésére és miként csapnak össze a banditákkal. A sztori eleve érdekes és társadalmi kérdéseket is boncolgat, például az egyén és a csoport érdekéről, arról, hogy meghatároz-e a származásunk, vagy hogy mik az igazán jó vezető ismérvei.

Ami a film igazi erőssége, az a karakterábrázolás: olyan archetípusok jelennek meg, mint a bölcs mester, az odaadó, de gyermekien naiv tanítvány, vagy a zord külső mögött rejtőzködő csupaszív vadóc. Bármilyen sokszor láttam is ezeket a karaktereket más filmekben, tökéletesen működik a formula. Mindenki bejárja a maga útját és közben hozzátesz valamit a történet egészéhez. A poénok működnek, a színészi játék remek és a történet pátoszát jól ellensúlyozza fizikai humor. 

Ki kell térnem néhány olyan dologra, ami engem meglepett: ilyen sok férfi feneket filmen még nem láttam és valahogy olyan furcsa volt egy-egy tragikus jelenet fókuszpontjában látni pucér hátsót, hogy nem tudtam hova tenni. Ezenkívül valahogy hiányoltam a látványvilágot, mert az volt a fejemben Kuroszaváról, hogy a felvételei művésziek és (a korszakban) újítóak - ehhez képest a jellegzetes megvilágítás és hagyományos beállítások jellemezték a film képi világát. 

Összességében élveztem a filmet, a hossza ellenére nem találtam unalmasnak, sőt, örültem, hogy nem tudom a végét, mert tényleg izgalmas volt a karaktereket végigkövetni. A régi filmek iránt érdeklődőknek érdemes megnézni, aki viszont nem bírja a klasszikusokat, nem gondolom, hogy talál az A hét szamurájban kedvére valót.

Az én pontszámom: 6,5/10

Bence pontszáma: 9/10

1. Porzófa

Így néz ki a porzófa törzse, és ez még nem is a legijesztőbb dolog ebben a növényben. A kutyatejfélék családjába tartozó fa termése robbanással viszi a porzóanyagot minél messzebbre, ami úgy hangzik, mintha dinamitok pattognának az erdőben és minden a közelben lévő élőlényt megsebesíthet.

2. A dán királynő két nagyon királynői képen

3. Így nézett ki New York 1911-ben:

via Gfycat

Gyönyörű kalapok, már-már uniformis szerűen hasonló viselet a férfiakon, és az omnibuszokon kívül csak gyalogosok foglalták el az utcát a 20. század elején. Annyi ebből a felvételből is kiderül, hogy New York már ekkor is sokszínű és zsúfolt város volt.

4. Lamantin ebédidő Floridában

5. Tanterem a természetben

Ez a kép Hollandiában készült, 1957-ben. Tuberkolózisos gyerekek kezelésében segített ez a fajta teljesen nyitott tanterem, nem számított ritkának a tüdőgondozókban.

6. A csernobili "Elefántláb"

Ez a kedves becenevű dolog a világ legveszélyesebb tárgya, ami talán egy ember alkotta Medúzához hasonlítható: ha látod, akkor perceken belül szörnyű halált halsz. A csernobili atomerőmű robbanásakor keletkezett, valójában olvadt kórium láváról van szó, óránként 10000 röntgen sugárzást ad ki, ami azt jelenti, hogy ha egy ember a közelében tartózkodik, 1-1,5 percen belül halálos sugárdózist kap, amely belső vérzést okoz a szervezetében és 5 percen belül bekövetkezik a halál. A világ 5 alkalommal keletkezett ilyen elefántláb, legutóbb a 2011-es fukusimai atomreaktor katasztrófájában, ahol robotokkal próbálták meg menteni a menthetőt, de az óriási sugárzás még ezeket a szerkezeteket is tönkretette.

Ez a felvétel 10 évvel a csernobili katasztrófa után készült, ekkor készítették az atomerőmű első szarkofágját és a háttérben egy ezen dolgozó munkást látunk. De ha ilyen halálos az elefántláb közelében tartózkodni, akkor hogyan kerülhetett ide ez a munkás? A sugárzás a fényképet készítő robotban előidézett egy olyan fura jelenséget, hogy összemosott két fotót, emberünk valójában nem volt ott a korózium mellett.

1. Pixel/anime art innen, innen és innen

2.Park Jaecheol szakrajz-szerű grafikája, amin a városkép különböző rétegei egyszerre jelennek meg

3. Joanna Grodecka festménye

4. Bizarr szörnyek egy japán bestiáriumból

5. Írásjegyek, számjegyek és totemek egy maja kódexből

A maja nyelv máig csak 60-70%-ban megfejtett, részben azért, mert nagyon összetett rendszer, részben pedig a kevés forrás miatt. A spanyol konkvisztádorok rengeteg kódexet megsemmisítettek és az időjárási viszonyok miatt pusztultak el nyelvemlékek. A maja civilizáció rendkívül fejlett volt, az írásuk és a számrendszerük is bonyolult, olyannyira, hogy hiába kutatták a 19.század legelejétól kezdve, a kép felső részén levő logogrammákat (szót jelölő írásjegy) csak az 1980-'90-es évekre sikerült megfejteni.

6. Ezek a cuki söröző békák, akik inspirálóan hatnak rám