Sorozatunk folytatódik - köszönöm a lelkes olvasótábor (=Bence) támogatását és hogy emlékeztettek a feladataimra, íme:

Folytassuk két olyan filmmel a sort, amelyek igazi klasszikusnak számítanak: temérdek híres jelenet, néhány kultikus karakter és egy-két agyonidézett mondat minden filmkedvelőnek az eszébe jut a Sebhelyesarcúból és a Transpottingból. De vajon tényleg "látni kell" kategória?

Sebhelyesarcú

Ma már evidenciának számít, hogy ha gengszter vagy, faladon Tony Montana, de megjelenésekor a Sebhelyesarcú igen rossz kritikákat kapott, a legtöbben az erőszakosság kedvéért erőszakos, önmagán túl nem mutató alkotásnak gondolták de Palma filmjét. A várakozásokkal ellentétben 1983-ban sem kellett félteni az erőszaktól a mozirajongókat, a megjelenés évében ez volt a második legnagyobb kasszasiker az USA-ban. Bár többet cikkeztek a vetítésről kivonuló nézőkről és a film durvaságáról, három Golden Globe jelölést így is kapott a film a díjátadó szezonban (Al Pacino mellett Steven Bauer mellékszereplő és Giorgio Moroder zeneszerző), de ezen felül nem nagy érdeklődés vette körül a filmet Hollywoodban - Scorsese szerint azért, mert pontosan olyan karakterről szól, akikkel tele van ez a szakma...

A szakmával ellentétben a közönség falta a droggal, erőszakkal és trágársággal teli filmet és valódi kultusz kezdett kiépülni, amelyben nagy szerepe volt a hiphopnak, de persze azoknak az ismert filmeseknek is, akik Oliver Stone forgatókönyvéből és Brian de Palma rendezéséből nyertek inspirációt a saját filmes nyelvük kialakításához. Michelle Pfeiffer a produkció breakout starja lett, innentől kezdve lubickolt a szerepekben - a '80-as-'90-es években minden, amihez nyúlt, arannyá változott.

Szóval ennyit kell elöljáróban tudni ahhoz, hogy ez a film élvezhető legyen - mert Al Pacino ide, Oliver Stone oda, a Sebhelyesarcú bizony nem öregedett méltósággal. Ha korrektek akarunk lenni, hozzá kell tenni, hogy az elmúlt évtizedek akciófilmjei sokkal gyorsabb tempót diktálnak, ezért egy ilyen klasszikustól nem szabad elvárni azt a fajta pörgést, amit megszoktunk. Ezzel együtt komplex karakterábrázolással és izgalmas történettel sem számolhat, aki leül elé, de legalább luxus apartmanok, szép autók és klassz ruhák vannak benne, meg egy furcsa Pacino akcentus, ami nekem a New York-ira jobban hasonlított, mint a kubaira, de ezt csak azok fogják tudni értékelni, akik eredeti nyelven nézik a filmet. 

Amiért viszont mégiscsak érdemes megnézni, az a felismerés, hogy Tony Montana karakterét és talán a film mondanivalóját is teljesen félreértettük: ez nem a gengszterlét elviselhetetlen könnyűségét, nem a magaséletet, de mégcsak nem is a drogbárók keménységét hivatott ábrázolni, hanem épphogy ennek a külsőnek a mesterkéltségét és felszínességét. A Sebhelyesarcú minden képi megoldás menősége ellenére azt akarja kommunikálni, hogy egy jóravaló  megveszekedett, csóró lúzerből csak egy megveszekedett, gazdag lúzer lehet.

És itt jön a képbe az, amivel már a Wall Street farkasában sem szimpatizáltam: nagy lehetőségeket rejt az ún. 'cinema of excess', vagyis a túlzás mozija, ami az élvhajhászat és a töménytelen mennyiségű pia, drog, szex és pénz bűvöletében élőket mutatja be, akik első ránézésre az élet császárai, de valójában örök boldogtalanságra vannak ítélve és mire erre rájönnek, már mindent és mindenkit elveszítettek. Szóval, ha végiggondolod, mit őrzött meg a popkultúra ezekből a történetekből, az pontosan a mondanivaló ellentéte, mert hiába teszel meg egy menthetetlenül rossz, rémesen gonosz antihőst főszereplőnek, ha minden jelenetben szupersztárnak láttatod, akkor azt bizony szupersztárként fogja elkönyvelni a néző.

Az én értékelésem: 10/4.5

Bence értékelése: 10/5

Trainspotting

Ha valaki csupán egy kemény drogokról szóló riportot látott, valószínűleg akkoris láthatta a Trainspotting egy jelenetét, vagy legalább a zenéjét az elrettentő képsorok alá keverve, de Danny Boyle klasszikusa mérföldekkel szórakoztatóbb és több, mint a legtöbb drogos film. A Trainspottingban szintén sok a trágárság, van benne erőszak is és temérdek drog - gengszter vagy "az élet császára" karakter viszont egy sem, furcsa is lenne, tekintve hogy Miami helyett Skóciában járunk és a terjesztők helyett a droghasználók életét követjük.  Irvine Welsh könyvéből készült a forgatókönyv, méghozzá Welsh keresett fel több filmest az ötletével és bár az első ötletek egy társadalmi realista (ld. szegénységpornó) jellegű filmről szóltak, John Hodge és Danny Boyle ötlete egy olyan háromfelvonásos szerkezetű tervet mutatott a szerzőnek, ami 90 perces játékidőbe sűríti a könyv főbb történéseit, és a nagyközönség számára is szórakoztató. 

Így kezdődött a Trainspotting története 1995-ben, amikor javában tartott az AIDS krízis és a kábítószerfogyasztás ellenes harc vezetői még csak kapizsgálták, hogy a fogyasztói oldal büntetése és megbélyegzése helyett a társadalmi szolidaritás, a megelőzés és rehabilitáció a legjobb fegyverek. Szóval ebben a világban adott egy társaság, akik Edinburgh lepattant részét, egy elhagyatott lakásban élik a heroinfüggők életét: minden a szer körül forog, szerezni kell rá pénzt valahonnan, aztán amikor már tényleg élhetetlenül undorító az egész, le is kéne szokni valahogyan, de végülis mi mást választhatna az ember, ha nem vágyik elektromos konzervnyitóra és a fogyasztói társadalom egyéb nagyszerű vívmányaira? 

 A Cannes-i filmfesztivál versenyen kívül vetítette (a film témáját túl provoktívnak találták a hivatalos versenyprogramhoz), de csak erről beszélt az egész fesztivál: közönségkedvenc lett és a kritikusok is az egekbe magasztalták, nem csoda hát, hogy az év legnagyobb bevételt hozó filmje lett Nagy Britanniában. A legtöbben pozitívan értékelték. ahogyan a popzene, a vibráló színek és a karakterek érdeklődési köre megrajzolja a korszak hangulatát, de akadtak szkeptikusok is, egy amerikai szenátor például azzal kampányolt, hogy ez és az ehhez hasonló alkotások csak meghozzák a fiatalság kedvét a drogfogyasztáshoz, majd töredelmesen bevallotta, hogy ő nem is látta a filmet.

A Trainspottingot a legjobb skót filmnek és az egyik legjobb brit filmnek nevezték, Ewan McGregort pedig nemzetközileg ismert sztárrá tette Renton szerepe. Az egyik legfontosabb filmje lett a '90-es évek brit kulturális hullámának és nem utolsósorban az én tinikorom egyik nagy kedvence. Újranézve az volt a legszembetűnőbb, hogy a humor, a pörgős cselekmény és a remekül megkomponált, színes jelenetek mellett mennyire átélhető a függőség pokla, valahogy tényleg olyan émelyítően undorítónak látszik ez az egész, hogy nehezen hiszem el, hogy bárki kedvet kapna a szerhasználathoz ettől a filmtől. A Sebhelyesarcúval ellentétben ez a film egy olyan antihős köré építette a sztorit, aki minden vagánysága és sármja ellenére végig igazán szemét alaknak látszik. 

 Az én értékelésem: 10/9

Bence értékelése: 10/7