★★★★★

A legtöbb filmrajongó tudja, hogy ha az ember minőségi horrort szeretne nézni, akkor a kelet-ázsiai országok filmjeit érdemes keresni. Amióta a 2000-es évek elején felfedezte magának a világ a viszonylag alacsony költségvetésű, horror és pszicho-thriller közt félúton levő japán filmeket (pl.: A kör, A harag, Meghallgatás), egyre nagyobb réteghez jut el ez a műfaj és egyre kevesebben tartják devianciának a horrorfogyasztást.

Én személyszerint nagyon örülök annak, hogy most már teljesen a fősodor része a pszicho-horror, vagyis az a fajta film, amiben nem a közvetlen veszélytől (darabolós gyilkos, szörny, életre kelt baba stb.) rettegünk, hanem az emberi természet kiismerhetetlensége és a fojtogató atmoszféra adja az izgalom és a szorongás furcsán bizsergető érzését, ami aztán még napokig nem enged el. Kevés ilyen filmet láttam az utóbbi hetekben, de a Kokszongi sirató pontosan a fent leírt hatással volt rám, lássuk, hogy érte ezt el!

A film címe egy kis magyarázatot igényel: Kokszong egy (kitalált) dél-koreai kisváros, a történet főszereplője a helyi rendőrség pocakos, bénácska tagja, aki a környékbeli gyilkossági ügyek felgöngyölítésén dolgozik. A sirató arra utal, hogy filmünk nem szolgál happy enddel, a túlélők számára talán a legkevésbé...

Adott tehát egy nagyszerű helyszín, egy sor furcsa és értelmetlen gyilkosság, amelynek elkövetői katatón állapotban, szinte földöntúli erőktől vezérelve mészárolták le a saját családjukat, mígnem ők is hátborzongató körülmények között végezték. Főszereplőnk az ösztöneit és a helyiek pletykáit követve egy, a hegyekben élő decens japán öregurat tesz meg elsőszámú gyanúsítottá. A cselekmény úgy bontakozik ki, ahogy horrorban csak nagyon ritkán szokott: már az első jelenetben ott van minden, amit az ügy megoldásához tudnunk kell, semmi rejtély, semmi homály - csakhogy nézőként nehéz hinni a szemünknek, főleg úgy, hogy az agyunk titokzatosságot vár. Így a főszereplővel együtt bontogatjuk a szálakat és az ügy még sürgetőbbé válik, amikor az ő családja lesz érintett.

Mint minden igazán jó pszichológiai horrort, a Kokszongi siratót is kétféleképpen lehet értelmezni: a film az ördög és az ember kapcsolatáról szól, arról, hogy a rossz hogyan kísért meg és pusztít el minden lelket, aki érintkezik vele. A mögöttes jelentést boncolgatva számomra a hit a legfontosabb tematika a filmben: hihetünk-e abban, amit nem látunk a két szemünkkel? És abban, amit a két szemünkkel látunk? Higgyünk-e a saját intuíciónknak, vagy  az ok-okozati összefüggések felfedezésével megmagyarázhatjuk a megmagyarázhatatlant?

A kokszongi sirató egy remekül megírt, jó ritmusú horror, amiben - félreértés ne essék - rengeteg vér folyik, sok az erőszak és végtelenül kétségbeejtő az emberi létezés, aminek az igazság keresése, a hit, az ösztönök és a gyász adják a kereteit. 

1. Henry Darger  furcsa művészete

Ez a 19. századi amerikai férfi úgy kreált egy nagyszabású, lenyűgőző műalkotást, hogy arról a világon senki nem tudott. A videóból kiderül, hogy Darger gyerekként árvaházba, majd elmeotthonba került, ami nyomott hagyott a főművén is. A "kívülállók művészete" kategórába sorolt, sokkötetes könyv, amiben a művész a munkáit gyűjtötte ma nagy érdeklődés övezi, a gyermeki fantázia és az átélt traumák ihlették. Sok kritikus értelmezte a monumentális festmény-kollázs műalkotásokat egy sorozatgyilkosk pedofil agyszüleményeként, halála után deviánsnak bélyegezve az egyékbént is tragikus sorsú férfit.

2. Amikor a föld "lélegzik"
A fenti linken levő videón az látszik, ahogyan egy kanadai erdő talaja megemelkedik egy szélvihar erejétől. Ez a jelenség akkor jön létre, amikor a szél ereje a fák törzsén keresztül a gyökerekig hatol, onnan pedig tovább áramlik a talaj mélyebb rétegeibe.

3. Az őskor zenéje

Jean Loup Ringot  régész azt mutatja be ezen a videón, hogy hangzott a Lithophone nevű hangszer (ami valójában kis kövek hangja nagy köveken), amit az őskorban használtak. Majdnem olyan, mint egy harangjáték!

4. Útmutató webes szövegszerkesztéshez

5. Mutatós effekt tükörrel

6. A hosszú élet titka

 A bbc cikke azzal foglalkozik, mi a közös az ún. kék zónákban. Ezek a világ olyan részei, ahol a népesség arányához képest sok a 100 éves és afölötti lakosok száma. Costa Ricában, Görögországban, Olaszországban, Japánban és Amerikában kutatták az idősek életmódját és viselkedését és arra jutottak, hogy

• az étkezésben a visszafogott adagok,
• a szoros társas kapcsolatok, amit pl. a vallási közösségek biztosítanak
• a tea vagy kávé fogyasztása (napi 1-2 csésze mennyiségben)
• a hegyvidéki lakhely, ami fizikai aktivitást kíván az ott élőktől

mind hozzájárulnak a hosszú élethez.

Amennyire itthon szitokszónak számít a feminizmus, épp annyira lett az utóbbi években Amerikában kelendő minden, ami girlpower. Ennek az egyik pozitív hozománya, hogy rengeteg sorozat készül nőkről, nőknek úgyhogy íme egy kis ajánló azoknak, akik most ismerkednek a női témákkal és azoknak, akik tapasztaltabbak.

1. Crazy Ex Girlfriend - kezdő

Szappanoperák és romkomok jellegzetes szereplője az őrült ex, aki nem hajlandó elfogadni, hogy elhagyták. Általában a kavarás a fő funkciója, ő az, aki akadályt gördít a szerelmespár elé és így viszi tovább a cselekményt. Ebben a zenés vígjátéksorozatban viszont az elhagyott kattant lány a főszereplő, akit a sorozat készítője, Rachel Bloom játszik. 

Egyáltalán nem vagyok oda a zenés filmekért és sorozatokért, de a Crazy Ex Girlfriend annyira vicces és olyan jól van megírva, hogy még a dalbetéteken is szakadtam a röhögéstől. Na de mi köze ennek a feminizmushoz? Az őrült exbarátnő egy klasszikus klisé, évtizedek óta tele a tévé és a mozi kétdimenziós női karakterekkel, akik féltékenyek és manipulatívak, ami remek főgonosszá teszi őket. A Crazy Ex Girlfriend ezt forgatja ki, hiszen Rebecca Bunch nem "úgy" őrült, ő egy mentális betegséggel küzd, a cselekmény pedig azzal indul be, hogy eldobja a gyógyszereit és otthagyja a nagyvárosi álommelót egy kisvárosi álompasiért - akivel a gimi óta nem találkozott. Szórakoztató és okos komédia ez, ami tele van realisztikus és szerethető karakterekkel.

2. Unbelievable - középhaladó szint

Ez a Netflix sorozat egy igaz történetet dolgoz fel és egy nemierőszak ügy felgöngyölítésén keresztül mutatja be, miért veszélyes, ha bizonyos hangokat nem veszünk komolyan.

Sajnos a szexuális bűncselekmények még mindig a tabu kategóriába tartoznak, az elkövetők töredékének kell csak felelnie a tettéért, az áldozatok nagy része pedig nem érzi úgy, hogy a rendőrség segít rajta.

Ez a sorozat egy olyan lány történetét meséli el, aki megbízott a hatóságokban, de a környezete nem bízott meg benne és a történetét túl hihetetlennek találták, ezért az ügye nem került kivizsgálásra. Csak akkor vették elő ismét az aktáját, amikor már tucatnyi újabb áldozat bizonyította a főszereplőnk igazát és ehhez is kellett két nyomozó fáradhatatlan munkája és szakértelme.

A szereplők mindegyike telitalálat, főleg Toni Collette nyomozója hagyott bennem mély nyomot. 

3. Mrs America - haladó

A Hulu új minisorozata az amerikai nőjogi mozgalom egy izgalmas ellenalakjára fókuszál: Phyllis Schlafly az egyik első troll a szó politikai értelmében. Ő volt az, aki a nők egyenlőségének alkotmányba iktatása ellen szólalt fel, és lenyűgöző érzékkel hozta elő a korszak legnagyobb feministáiból az őrjöngő vadállatot azzal, hogy sikerült is elérnie. Amerika alkotmányába máig nem foglalták bele a nemek törvény előtti egyenlőségét.

A feminizmus második hullámának korszakában ugyanúgy megosztott volt a társadalom, mint ma, ugyanúgy kemény politikai csatározások helyszíne volt a női reprodukcióról való döntés joga (avagy az abortusz). Phyllis Schlafly személyét Cate Blanchett kelti életre, Gloria Steinemet pedig Rose Byrne játssza. Akik azonban a képernyő elé ragasztanak, azok a mellékszereplők: Tracey Ullmann, Sarah Paulson és Margot Martindale.

A legerősebb jeleneteket John Slatterynek köszönhetjük, aki Mr Schlaflyt játssza. Érzékenyen hozza a férfit, aki támogatja ugyan a háziasszonyi szerepben tetszelgő, de politikai ambíciókkal bíró társát - addig, amíg a status quót nem veszélyezteti (tükrözve a közvéleményt a nők jogaival kapcsolatban).

A Mrs America vonzereje egyértelműen a színészi gárda, de annak, akit a politika és az amerikai nőjogi mozgalom alakjai hidegen hagynak, nem éri meg elkezdeni ezt a kilenc részes sorozatot.

Tavaly ilyenkor találtam rá egy 'Day Zero Project' nevű honlapra, aminek nagyjából annyi a lényege, hogy segít célokat kijelölni és megvalósítani. Listázhatod, mit szeretnél elérni és aztán bejelölheted hol tartasz a megvalósításban - közben mások a világ minden tájáról látják a vállalásaidat és kommentelnek vagy lájkolnak. Nekem az a kihívás tetszett a legjobban, ami 1001 nap alatt 101 célt jelöl ki, ezért el is kezdtem kialakítani a saját listámat. 

Van tehát 101 különböző célom, amiket egy ~3 éves időtartam alatt szeretnék elérni. A legkönnyebben a főzéssel kapcsolatos célokat pipálgattam ki, nem kell hozzá nagy előkészület és ezeket heti rendszerességgel lehet teljesíteni. Nézzük, mit teljesítettem eddig!

1. 10 klasszikus film, amit még nem láttam.

A fenti filmeket néztem meg, van köztük '50-es-'60-as évekbeli igazi klasszikus és van '80-as évekbeli vígjáték is. A lényeg az volt, hogy olyan filmeket nézzek, amikről hallottam és érdekeltek. Próbáltam olyan 

2. Étkezési naplót vezetni 2 hónapig

A myfitnesspalt használtam ehhez, ami sajnos nem enged prémum nélkül semmi extra funkciót, úgyhogy nem tudom illusztrálni a dolgot. Mindenesetre a kalóriák számolgatása nagyon időigényes dolog és eléggé addiktív egy idő után, úgyhogy senkinek nem ajánlom ezt a módszert. Egy füzetben vezetni talán még macerásabb és őszintén szólva nem hiszem, hogy egészséges, normál állapotú személyeknek bármilyen segítséget nyújtana, de ki tudja. 

3. 20 új recept kipróbálása

Ezek természetesen nem az enyémek, hanem a receptek illusztrációi - én nem tudok szépen ételt fotózni, de nyilván még sokkal szebb lett az összes!

4. Egy hét tévézés nélkül

Úgy gondolom, túl egyszerű lett volna tényleg csak a kábeltévét kiiktatni az életemből - mert azt sosem nézem egyébként sem - úgyhogy mindenféle film, sorozat és videó nézést szüneteltettem arra a hétre. Könnyűnek tűnt a dolgot a nyaralás közben véghez vinni, de meglepően sok videót nézek, úgyhogy voltak esték, amikor kicsit szenvedtem, hogy nem youtube-ozhatok kicsit. Változást nem igazán érzékeltem, de úgy gondolom, tudnék tévé (és laptop) képernyő nélkül élni - amíg van valami izgalmasabb a külvilágban...

5. Csak sétálva közlekedni egy hónapig

Ez az eddigi kedvenc eredményem, tavaly áprilisban kezdtem el és azóta is sétálok a munkába és vissza (ami nem nagy táv, kétszer fél óra naponta). Teljesen megváltoztatta a napjaimat, jobb hangulatban telnek a reggeleim és délutánonként is energikusabbnak érzem magam. Sportnak viszont nem jó, sima utcai cipőben nem lehet igazán sokat sétálni. A csúcsidőben való tömegközlekedést viszont érdemes ezzel felváltani, nagyon megdobja az ember hangulatát, hogy nem a hármas metró közönségéhez tartozik.

Folyt. köv.

★★★★

2020 januárjában mutatják be a magyar mozik a Jojo nyuszit, ami Taika Waititi hatodik nagyjátékfilmje. Ez az új-zélandi rendező az, aki a Thor: Ragnarökkel avanzsált igazi aranytojást tojó tyúkká Hollywood szemében, pedig még az előtt megcsinálta az évtized egyik legfelemelőbb, leggiccsmentesebb vígjátékát, a Vademberek hajszája címmel, aztán tévé sorozatot kreált a Hétköznapi vámpírokból, amit nemcsak rendezőként, színészként is jegyez. Én eleve nem vagyok oda a szuperhős filmekért, meg el is robogott mellettem ez a Batman-Thor-Avengers stb vonat, úgyhogy nagy szó, hogy a Thor: Ragnarököt megnéztem a rendező miatt. Sőt, élveztem!

Szóval a Jojo nyuszi a második világháború Németországában játszódik, egy kisfiú szemszögéből követjük az eseményeket. Jojo egy átlagos kisfiú, akit izgalomba hoz a háború, elhiszi amit a propagandában hall és legjobb barátjával egy Hitlerjugend-jellegű szervezet tagjaként kap kiképzést gránátdobálásból és hasonló szívmelengető dolgokból. Egy ilyen gránátdobálós eset folyományaként a bénácska, vézna Jojo megsérül és világossá válik, hogy nem veheti ki a részét tevékenyen (utánpótlásként) a háborúban. Képzeletbeli barátjával, Hitlerrel (akit Waititi alakít) konzultálva úgy dönt, "kutatást" fog végezni a zsidókról, hogy az anyaországot szolgálhassa. Meglepetésére talál a házuk padlásán egy remek segédet ehhez a projekthez: Jojo édesanyja egy zsidó kamaszlányt rejteget a nácik - és Jojo elől. Ettől a találkozástól megváltozik valami a kisfiú gondolkodásában, az édesanyja pedig tovább puhítja az egyenruhája mögé bújó, bizonytalan Jojo lassacskán lecseréli képzeletbeli barátját egy igazira. 

A film összességében inkább vígjáték, mint tragédia, de persze a korszakhoz érzékenyen nyúltak a készítők. Ez nem azt jelenti, hogy ne csinálnának viccet a Gestapóból vagy épp a Hitlerjugendből, de az egész történet egy wes andersonos szűrőn keresztül mutatja, mi történik Jojo festői kisvárosával és barátaival. Ebből a kis rózsaszín ködből bújik elő a film második felében a szívfacsaró valóság, Németország elveszíti a háborút és bár a rejtegetett lány megmenekül, keserédes a befejezés.

A film világának bemutatása szerintem hosszabbra sikeredett a kelleténél, a viccek pedig leginkább Hitler karakterénél és a képi világban sikeredtek igazán ütősre. Sam Rockwellből jó lett volna többet látni, akárcsak Jojo legjobb barátjából - például Scarlett Johansson jelentéktelenebb jeleneteinek rovására. Nagy pozitívum, hogy a gyerek szereplők sosem idegesítőek, simán lehet velük azonosulni és hihető az alakításuk. A 2020-as évet érdemes ezzel kezdeni!

Magyar bemutató: 2020 január 23.

1. Élősködők (r.: Bong Jun-ho)

Egyértelmű választás az első helyre az Élősködők. Mostanában nagy a felhajtás körülötte, sok kritikus beszél róla, ami nem véletlen. Bong Jun-ho Dél-Korea egyik legexportálhatóbb rendezője, aki látta az Okját vagy a Snowpiercert biztosan megismeri Jun-ho jellegzetes stílusát. Akárcsak Park Chan-wook esetében, az ő filmjeiben is mintha minden felvétel és minden mondat egy aprólékosan kidolgozott kirakósba illeszkedik és olyan mesteri képek jelennek meg a filmvásznon, amik akár egy fotókiállítás darabjai is lehetnének. Az Élődködők mindezt olyan történetvezetéssel kombinálja, hogy minél jobban kibontakozik a cselekmény, annál kevésbé tudod mire számíthatsz. Valójában így a legjobb leülni ehhez a filmhez: ne keress rá, ne nézz előzetest, egyszerűen csak indítsd el a filmet.

2. A kedvenc (r.: Giorgosz Lanthimosz)

Lanthimosz filmjei kultikus darabjai lettek az utóbbi évtizednek, bár nem mondanám nagyon népszerű rendezőnek, a kritikusan úgy várják minden évben a filmjeit, mint a mannát. Ő az, aki teljesen abszurd, nagyon bizarr és betegesen vicces dolgokat tesz majd' minden jelenetbe, hogy aztán valami görög tragédiákra jellemző dilemmával szembesítse a szereplőit és a nézőket. Tökéletesen működött ez az A homárban, kevésbé tökéletesen az Egy szent szarvas meggyilkolásában, ahol azért már érzékelhető volt a deadpan arckifejezéssel előadott bizarr szövegek elidegenítő hatása. A 2018-as, de itthon 2019-ben bemutatott A kedvenc egy nagy költségvetésű kosztümös dráma, ami láthatóan határokat szabott a rendező kreativitásának (és beteg humorának), úgyhogy az a jellegzetesen abszurd Lanthimoszos hangulat épp annyira van benne a filmben, hogy az előttünk kibontakozó tragédiához egy kis humort adagoljon. Nagyon szerettem Olivia Colemant a főszerepben, hozzám hasonlóan érzett az Akadémia is, akik egy Oscarral jutalmazták az alakításáért. Ez nemcsak azért remek, mert Coleman valóban a legjobb alakítást nyújtotta a jelöltek közül (ami ugye nem minden évben sikerül), de azért is, mert ezt a gyöngyszemet hozta:

3. A szent és a farkas (r.: Alice Rohrwacher)

Ez most csalás, mert 2018-ban mutatták be a filmet Magyarországon, de egyszerűen nem hagyhatom ki ezt az olasz drámát, amit egy viszonylag ismeretlen rendező készített. Olyan együttérzéssel fordul a társadalom perifériáján élőkhöz, olyan érzékletesen mutatja be a hatalom mechanizmusait egy mindentől elzárt, vidéki udvarház közösségén keresztül, hogy én megkönnyeztem. Tökéletes arányban misztikum és rögvalóság, bibliai utalásokkal (amiket nálam biztosan jobban ért bárki más) és olyan felvételekkel, amik egyszerre mutatják azt a bukolikusnak és nyomorúságosnak a ma Olaszországát. A film eredeti címe Lazzaro felice, vagyis Boldog Lázár, ami a lassú felfogású és hiszékeny főszereplőre utal: vajon tényleg ez a boldogság?

1. Thury Lili instája

Ő egy gafikus, akinek a munkáiban nagyjából olyan Budapest, mint a valóságban: kicsit koszlott, nagyon dizájnos de leginkább szerethető.

2. Egy interjú azzal a street artisttal, aki rajzfilmfigurák elképzelt életével ragasztgatja tele a belváros falait

3. ez a zseniális gif egy bébi császárpingvinről

via Gfycat

4. egy srác videónaplója a 60 mérföldes izlandi túrájáról

a táj lélegzetelállító, a felvételek szuper minőségűek, ASMR a legjobb fajtából

5. ilyen volt egy átlagos család átlagos élete 1966-ban, Tokióban

valami furcsa vonzalmam van ezekhez a videókhoz, olyan megnyugtató vadidegen embereket nézni, ahogy archív felvételeken csinálnak mindennapi dolgokat

...BÚÉK!

★★★★

Van egy top10 lista, amit a Cinefix állított össze. Ezen szerepel ez a doku, amit nagyon nehéz fellelni, mert egyrészt japán, másrészt 1987-es és egyébként magyarul meg sem jelent. Kár, mert nagyon értékes film és megmutatja, milyen ereje van annak a klasszikus kézikamerás-tényfeltáró jellegű dokumentumfilmezésnek, amit mostanában elvétve találni ebben az eredeti, nyers formájában.

Az Emperor's Naked Army Marches On nem egyszerű, nem nyújt könnyed szórakozást és inkább haladóknak való, én mégis minél több emberrel megnézetném. A film egy hatvanas éveiben járó férfit követ öt éven át, aki a második világháborban Új-Guinában harcolt. Ő Kenzo Okuzaki, akiről már nyitójelenetekből megtudjuk, hogy nem teljesen százas: a házát és az autóját Hirohito császárt gyalázó szövegekkel pingálta tele, szabadidejében pedig megafonnal terjeszti a nézeteit, miszerint a szabályok és a jog falakat emelnek az emberek közé, ehelyett az természeti rendben és a vallási erkölcsben kell hinnünk.

Okuzaki egyszemélyes hadseregként vonul végig Japánon, hogy felkeresse volt katonatársait és feletteseit és felgöngyölítsen egy bizarr ügyet az új-guineai háborús évekből. Két katonatársát egy hónappal a háború vége után ítélet nélkül kivégezte egy hattagú, vezetőkből álló osztag, de sem a holttestüket, sem az ítéletükről szóló dokumentumokat nem látta senki. Fel kell keresni a halálosztag tagjait és ki kell deríteni az igazságot, amit a történet szereplői majd' 40 évvel a háború után már jó mélyen eltemettek magukban. Mindenki más történetet mesél, de valami kimondhatatlan, elgondolhatatlan bűn nyomja a szereplők lelkét, ami végig szorongással tölti a film nézőjét. Miért hazudnak ezek a tiszteletreméltó öregurak? Miért sírnak kontrollálhatatlanul? Meglepő módon az igazság akkor kezd kibontakozni, amikor főszereplőnk ütlegelni kezdi őket, amire a kétórás játékidő alatt négyszer kerül sor: ezek a legőszintébb jelenetek, van egy olyan rész is, amibe valahogy a rendező is belekeveredik. Az öltönyös, hatvanas öregurak "harca" mégsem nevetséges, sőt, tökéletesen illeszkedik a film hangvételéhez és katalizálja az eseményeket. A súlyos titok végül kiderül, értelmet nyer Okuzaki dühe és volt feletteseivel szembeni agressziója, de érezzük, ez nem oldott meg semmit. A film végén hősünk ugyanolyan megtört és elkeseredett, mint a teljes igazság felgöngyölítése előtt. Elvégezte a feladatot, amit kiszabott magának: az isteni rend helyreállt, a holtak lelke megnyugodhat - az élőkére viszont sokszoros erővel nehezedik a múlt terhe.