1. Élősködők (r.: Bong Jun-ho)
Egyértelmű választás az első helyre az Élősködők. Mostanában nagy a felhajtás körülötte, sok kritikus beszél róla, ami nem véletlen. Bong Jun-ho Dél-Korea egyik legexportálhatóbb rendezője, aki látta az Okját vagy a Snowpiercert biztosan megismeri Jun-ho jellegzetes stílusát. Akárcsak Park Chan-wook esetében, az ő filmjeiben is mintha minden felvétel és minden mondat egy aprólékosan kidolgozott kirakósba illeszkedik és olyan mesteri képek jelennek meg a filmvásznon, amik akár egy fotókiállítás darabjai is lehetnének. Az Élődködők mindezt olyan történetvezetéssel kombinálja, hogy minél jobban kibontakozik a cselekmény, annál kevésbé tudod mire számíthatsz. Valójában így a legjobb leülni ehhez a filmhez: ne keress rá, ne nézz előzetest, egyszerűen csak indítsd el a filmet.
2. A kedvenc (r.: Giorgosz Lanthimosz)
Lanthimosz filmjei kultikus darabjai lettek az utóbbi évtizednek, bár nem mondanám nagyon népszerű rendezőnek, a kritikusan úgy várják minden évben a filmjeit, mint a mannát. Ő az, aki teljesen abszurd, nagyon bizarr és betegesen vicces dolgokat tesz majd' minden jelenetbe, hogy aztán valami görög tragédiákra jellemző dilemmával szembesítse a szereplőit és a nézőket. Tökéletesen működött ez az A homárban, kevésbé tökéletesen az Egy szent szarvas meggyilkolásában, ahol azért már érzékelhető volt a deadpan arckifejezéssel előadott bizarr szövegek elidegenítő hatása. A 2018-as, de itthon 2019-ben bemutatott A kedvenc egy nagy költségvetésű kosztümös dráma, ami láthatóan határokat szabott a rendező kreativitásának (és beteg humorának), úgyhogy az a jellegzetesen abszurd Lanthimoszos hangulat épp annyira van benne a filmben, hogy az előttünk kibontakozó tragédiához egy kis humort adagoljon. Nagyon szerettem Olivia Colemant a főszerepben, hozzám hasonlóan érzett az Akadémia is, akik egy Oscarral jutalmazták az alakításáért. Ez nemcsak azért remek, mert Coleman valóban a legjobb alakítást nyújtotta a jelöltek közül (ami ugye nem minden évben sikerül), de azért is, mert ezt a gyöngyszemet hozta:
3. A szent és a farkas (r.: Alice Rohrwacher)
Ez most csalás, mert 2018-ban mutatták be a filmet Magyarországon, de egyszerűen nem hagyhatom ki ezt az olasz drámát, amit egy viszonylag ismeretlen rendező készített. Olyan együttérzéssel fordul a társadalom perifériáján élőkhöz, olyan érzékletesen mutatja be a hatalom mechanizmusait egy mindentől elzárt, vidéki udvarház közösségén keresztül, hogy én megkönnyeztem. Tökéletes arányban misztikum és rögvalóság, bibliai utalásokkal (amiket nálam biztosan jobban ért bárki más) és olyan felvételekkel, amik egyszerre mutatják azt a bukolikusnak és nyomorúságosnak a ma Olaszországát. A film eredeti címe Lazzaro felice, vagyis Boldog Lázár, ami a lassú felfogású és hiszékeny főszereplőre utal: vajon tényleg ez a boldogság?
