Íme néhány érdekes cikk, videó és kép, amikre böngészés közben akadtam:

1. Ezek a középkori japán festmény stílusú David Bowie képek
(link a képekre kattintva)

Eredetileg egyszerűen sokszorosítható, olcsó, tömeggyártásra készült képeket készítettek ilyen technikával, ukiyo-e a neve, ami nagyjából lebegő világot jelent. A leghíresebb festmény Hokuszai 'A nagy hullám Kanagawánál' c. képe, ami már emojiként is létezik .

2. Egy új-zélandi bácsi története, aki egy félsziget zöldítésén dolgozik

"We need more fools and dreamers in this world"

3. Alkotások könyvlapokból
(link a képre kattintva)

4. Alátét vagy szivacs tawashi technikával használt ruhából

...amit olyan egyszerű megcsinálni, hogy rittyentettem is belőle hármat két pár nélküli zokniból és egy ronggyá lyukadt legging fél lábszárából!

https://www.sewingonline.site/le-tawashi-version-systeme-d/


5. Egy statisztika arról, melyik országban hány éves korban hagyják el az emberek a szülői házat 
https://www.boredpanda.com/young-adults-moving-from-parents-age-data/

6. Amrita Sher-Gil indiai-magyar festőnő története

...legalább olyan izgalmas, mint Frida Kahlóé, akihez hasonlítani szokták. 

7. Búzamező - egy szembesülés

Ez a címe Agnes Denes (vagy Dénes Ágnes) 1982-es művészeti projektjének, ami abból állt, hogy egy 2 hektáros területen búzát vetett és aratott a művész. Nem valami érdekes így, de ha hozzáteszem, hogy a Wall Street közvetlen közelében tette mindezt egy szeméttel és építkezési törmelékkel teli területen, azért az már valami. Egyszerre szimbolikus és praktikus olyasmit teremteni, ami a '80-as évek Amerikájában egyre jobban foglalkoztatta az embereket és azóta is foglalkoztat minket: élelmet varázsolni egy olyan helyen, amit az ipar kisajátított magának. Itt lehet róla magyarul olvasni.

Dénes Ágnes a land-art elnevezésű mozgalom egyik alapítója, rengeteg érdekes projektje van, érdemes megismerkedni vele pl. itt.

8. Kovásznai György: Város a szememen át

Fantasztikus kisfilm 1971-ből mindenféle budapesti utcai jelenetből összeollózva. Szerintem nagyon jól visszaadja a város ritmusát.

Ezt a nyarat egy kicsit uborkaszezonnak érzékeltem a filmek terén, mintha semmi nem tartotta volna lázban a mozirajongókat. Pedig voltak érdekes premierek, például a Fehér éjszakák (amiről írtam is kritikát) vagy az Éretlenségi, ami az idióta magyar cím ellenére nem butuska tinivígjáték, hanem poénos felnövéstörténet.
A magyar mozikban a legjobban az Aladdin futott, erre 130 ezren voltak kíváncsiak, második helyezett a Csaló csajok, ami számomra annyira érdektelen, hogy mégcsak rákeresni sem vagyok hajlandó a nézőszámra. Népszerű volt még a Ted Bundyról szóló, Zac Efronos Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány c. film, ami számomra pontosan azt a fajta true crime filmet testesíti meg, ami thrillernek érdektelen, drámának meg gyenge, úgyhogy próbálták a coolság faktorral eladni - ami egy sorozatgyilkosos sztoriban egyhén szólva morbid. Talán már kikövetkeztettétek, engem elég nehéz levenni a lábamról, ha filmekről van szó. Meg amúgy is. A legutóbbi filmjével sajnos Quentin Tarantinónak sem sikerült.

Tarantino az a tipikus hit or miss rendező, akinek a gyengén sikerült alkotásait elfelejtik a kritikusok és a nézők is, amint bejelenti az újabb projektet. Így történt ez a Volt egyszer egy... Hollywooddal is. Én nagyon vártam, a filmrajongó ismerőseim is nagyon várták, és főleg nagyon várta Hollywood - ami köztudottan imádja a róla szóló filmeket. Az utolsó Tarantino film, amit kifejezetten szerettem és a kedvenceim közé került, az a Becstelen brigantyk volt. Az idei film is egy igaz történet alternatív elmesélése, ezért bizakodó voltam. 

Sajnos csalódtam. Talán többre számítottam, talán tényleg a film volt kevés, de elmaradt a katarzis és nem kerültem közelebb a szereplőkhöz vagy a történethez - Tarantino világától pedig csak még távolabb éreztem magam, mint eddig. Na de miért fanyalgok már megint? Nézzük!

A 2 óra 40 perces játékidő még a moziban is soknak tűnt, a hangulatteremtéshez ennél kevesebb is elég lett volna, főleg, hogy vicces jeleneteket csupán Leonardo DiCaprio karakterétől láttunk (a finálét nem számítva).  Magyarországon ez a Charles Manson szekta-Sharon Tate gyilkosság-'70-es évekbeli Polanski nem igazán tarthatna számot nagy érdeklődésre, nem úgy, mint Amerikában, ahol hatalmas visszhangja volt és azóta is jó táptalaja az elzárt, kis közösségekkel (mondjuk ki: szekták) szembeni viszolygásnak. Én egy zseniális podcastot hallgatva ástam bele magam a Manson-klán ügyeibe, így ismertem a háttérsztorit és a film valós szereplői között is el tudtam igazodni - ez például a barátomnak problémás volt. Egy ilyen történetből sokkal többet ki lehetett volna hozni, de mivel a fókusz a régi Hollywood hangulatán és jellegzetes karakterein volt, az izgalmas háttér sztori túlságosan is háttérbe szorult.

DiCaprión keresztül látunk egy jó kis visszatérés történetet, mellyel Tarantino talán önmagára is reflektál: lecsúszott tévészínészből úgy lesz indie-, majd közönségkedvenc, hogy egy menő filmes szakember (ez a filmben Pacino a valóságban meg Tarantino) meglátja a bennük rejlő camp-potenciált és rájuk szab egy egész toposzt. Ebben a filmben a toposz talán Brad Pitt kaszkadőr figurája, aki a régivágású "előbb üt, csak aztán kérdez" főhőst testesíti meg, szemben a DiCaprio-féle gyenge, az önbecsülését a környezetétől szerző filmsztárral.

Van ez a két ellentétes karakter, akik dynamic duóként vonulnak végig a '70-es évek filmiparán, tévén, hollywoodi produkcióban és spagetti westernben, nomeg cigireklámban. Ez néhol bájos, néhol vicces, de célja csupán az, hogy adjon egy olyan lenyomatot a korszakról, ahol Roman Polanski nem pedofil, Mansonék nem követtek el semmiféle bűncselekményt és a lányok még akkor is szexik, ha a sivatag közepén, pián és kemény drogon élnek.

Itt akad meg nekem ez a nagyszerű tabló, amit Tarantino elénk tár a világáról, amit nyilvánvalóan jól ismer és akármennyire csúnya néha, mégiscsak imádja. Ha a készítőket kérdezzük, Sharon Tate halálával meghalt az ártatlanság. A Volt egyszer egy Hollywood ezt az ártatlan kort szeretné bemutatni minden filmkockával.

Az én véleményem az, hogy Hollywood sosem volt ártatlan. Mert a csillogás alatt a kizsákmányolt, feketelistára tett, vagy épp gyerekként tönkretett művészek tömkelege sejlik fel még most is. Viszont ha ez nem is lenne érzékeny pont, akkor is ott van a szórakoztatás-faktor, amire Tarantinónál szinte mindig lehet számítani. Ez a film nem különösebben szórakoztató. De akkor miért volt oda érte a fél világ? Talán mert nehéz azt mondani valamire, ami a miénk, a kedvencünk, hogy ez már nem ugyanaz. 

★★★★★

A 'The Genius' c. dél-koreai sorozat 2013-tól futott, egy csapásra közönségkedvenccé vált és a hazájában, 4 évadot gyártottak belőle. Én egy youtube videó alapján találtam rá és bár még csak az első évadot néztem végig, teljesen rá vagyok kattanva. De mi az, ami leköti az ember figyelmét egy egyórás epizódokból álló vetélkedőben, amiben teljesen ismeretlen dél-koreai személyek játszanak és nyilván csak angol felirattal hozzáférhető?

A sorozat játékokra épül, de nem a Magyarországon is ismert human tetris vagy exathlon jellegű, fizikai erőpróbákat kell megoldania a 12 szereplőnek, hanem logikai és komplex társasjátékokat játszanak, amelyekhez nemcsak ész, hanem szociális készségek is kellenek. Ez ugyan a jelenlegi magyar műsorkínálatban ilyen formában nincs meg, de azért sok olyan műsort nézhetünk, ami logikai vagy stratégiai játékra épül (például az Áll az alku vagy a Honfoglaló), de ezek közel sem olyan hatékonyak a nézők figyelmének fenntartásában, mint a 'The Genius'. A titok ugyanis nem a játékok lebonyolításában van, hanem a szereplők közti dinamikában és a műsorszerkesztésben.

Nekem magyar nézőként két fontos különbség tűnt fel, miközben a műsort néztem: 

1. A dél-koreaiak sokkal udvariasabbak és rezerváltabbak, mint mi magyarok. Mindenki nagyon tiszteletteljesen beszél a nála idősebbekkel, akkor is, ha csak pár év a korkülönbség és egymás ellen szövetkeznek. Ezért nagyon kellett figyelnem, hogy el tudjam dönteni, két játékos tényleg együttműködik-e, vagy csak üres gesztus a tiszteletteljes megszólítás.
2. Az animékből ismert képernyőn futó kommentek és szövegbuborékok nemcsak szórakoztatóelemek, a műsor készítői ezzel akarják a nézők figyelmét valami fontosra irányítani, vagy éppen elterelni. Annak, akinek teljesen új a távol-keleti szórakoztatóipar, eléggé idegen lehet, de hamar meg lehet szokni és szerintem sokkal jobb, mint az alámondásos narrálás. 

Ez a két különbség talán az, ami miatt kicsit nehéz lenne a 'The Genius'-t átültetni Magyarországon, mert valahogy annyira a biztonságra játszanak a tévés szakembereink, hogy a százötvenedik tehetségkutatót is előbb műsorra tűznék, mint valami teljesen újat. Arról nem is beszélve, hogy a megszokott buta de szórakoztató közszereplőkön kívül nem sok ember kerülhet képernyőre, szóval az, hogy esetleg gamer (e-sportoló, de annyira nyomorék ez a szó) vagy MENSA-tag bekerüljön egy főműsoridőben játszott műsorba elképzelhetetlen számomra. Pedig a dél-koreai Geniust pontosan az teszi addiktívvá, hogy a különböző személyiségű játékosok eltérő taktikával közelítik meg az adott problémát, ezért lehet, hogy aki a legjobban érti a játék logikáját, elsőnek esik ki, mert nem veszi figyelembe a többi tényezőt. 

Itt lehet megnézni az első epizódot. Itt az első évad lejátszási listája.

Én szívesen néznék valami ehhez hasonlót Magyarországon és meg vagyok győződve arról, hogy egy átlagos tévénéző sokkal értelmesebb és igényesebb, mint amilyennek a csatornák fejesei látják őket. Igaz, hogy kockázatosabb valami olyasmibe befektetni, ami nem a legrosszabb emberi tulajdonságokra akar hatni, hiszen a felháborodás és az irigység könnyen kiaknázhatóak, de talán kipróbálhatnánk valami merőben mást. 

★★★★

Az Örökség (Hereditary) után nagyon vártam Ari Aster következő filmjét, mert miután megnéztem a moziban, nem tudtam kiverni a fejemből ezt az őrült horrort. Az Örökség a felszínen egy lassan kibontakozó szekta-horror, de ha éppen nem feszülten figyeled a zseniális színészi alakításokat (Toni Colette!) vagy a rejtett jeleket majdnem minden képkockán, akkor egy nagyon szomorú családi drámát fejthetsz fel, amiben minden szereplő a saját örökségének rabja és a sorsuk elkerülhetetlen. Ugye, hogy ez ijesztgetés nélkül is borzongós?

Szóval nagyon vártam a Midsommart, de tudtam, hogy a legjobb mindenféle előzetes tudás nélkül beülni a filmre, ami nem volt könnyű feladat. Az Index címplajától a youtube összes filmes csatornájáig mindenki erről a filmről beszélt. Azon kívül, hogy nem akartam semmit tudni a film cselekményéről és az esetleges csavarokról, az is távol tartott ezektől a véleménycikkektől és kritikáktól, hogy rettentően idegesít a kattintásvadász hozzáállás, ami a  youtube sztárok legrosszabb hagyományából építkezik: minden második videó elmagyarázza neked a film végét, megmutatja a rejtett utalásokat és meddő találgatásokba bocsátkozik arról, mi is volt a film "valódi jelentése". Ezzel aztán rengeteg időt lehet elpazarolni, és mivel a felületes címadásnak köszönhetően nagy tömegeket vonz a videó, szponzorokat lehet vele szerezni. Ehelyett én szeretem a saját magyarázataimat megtalálni a filmekre.

A Fehér éjszakák egy olyan folk horror, ami a látszat és a valóság ambivalenciájának bemutatásával kelt feszültséget. Adott egy kedves kis vallási csoport (nevezzük inkább szektának), egy idilli réten élnek nagy családként, régi hagyományaik szerint. Előzékenyen fogadják a vendégeiket, köztük a főszereplő Danit, akinek a tekintetén keresztül látjuk ezt a világot. Kiderül, hogy a szekta előszeretettel használ drogot a vallási transzállapot előidézéséhez és a speciális effekteknek hála mi is úgy érezzük, nagyon begombáztunk. Danivel együtt megtapasztaljuk a legbelsőbb félelmeinket: kinevetnek minket, elfeledkeznek rólunk és elhagynak minket, ráadásul főszereplőnket egy nagyon friss trauma kísérti, a családjának értelmetlen és feldolgozhatatlan elvesztését próbálja elfeledni egy kis időre. Innen jön az igazi horror, de nem a megszokott formában, hiszen itt nem nyugszik le a nap és minden egyes holttest, torz arc és rejtély szúrós nyári napfényben tárul elénk. 

Az Örökséghez képest ez nem egy különösebben misztikummal teli film, vannak ugyan részei, amiken érdemes agyalni kicsit, de alapvetően egy nagyon tiszta történetet kapunk, furcsa módon happy enddel. Én személy szerint teljesen másra számítottam, de ez nem jelenti azt, hogy nem tetszett volna a Fehér éjszakák, sőt. Gyönyörűen fényképezett mesteri film, amin hol halálra váltan fintorogtam, hol röhögtem, a végén pedig minden olyan szép, nyugodt és magától értetődő lett, mint az a rét, ahová a film elején kerültünk - egyébként Magyarországon, Budakeszin forgatták a Szentiván éji jeleneteket.

A Trónok harca befejező évadja nemcsak a rajongók számára volt csalódás, az interneten minden második poszt arról szól, mennyire logikátlan és bugyuta volt annak a sorozatnak a lezárása, ami napjaink legigényesebb médiumává tette a televíziót.

Úgy gondolom, a Trónok harca mélyrepülése már régebben elkezdődött, de valóban, a legutóbbi részek iskolapéldái annak, hogyan lehet egy remekül felépített világban, jól megírt karakterekkel totálisan elszúrni a forgatókönyvet.

Részleteiben nem is taglalnám a dolgot, de azért van egy-két eleme ennek a hanyatló tendenciának, ami sok sikeres sorozat második évadját tette unalmassá. Nézzük, mik ezek!

1. A készítők elfelejtették, miért szeretjük a sorozatot.

A Fleabag 1. évadában megismerjük a laza, nagyszájú főszereplőt, akiről kiderül hogy sokkal érzékenyebb és esendőbb, mint amilyennek elsőre tűnik. Ez a fejlődési ív arra készteti a nézőt, hogy elkötelezze magát Fleabag mellett, megszeresse a karaktert annak ellenére, hogy a valóságban nem lenne szimpatikus. A sorozat második évada nem a főszereplőre fókuszál, így az ő fejlődése sem elég hangsúlyos ahhoz, hogy ismét bevonódjunk a világába.

A Killing Eve egy izgalmas első évad után, ami a sorozatgyilkos és nyomozó macska-egér játékára fókuszált, folytatásként egy átgondolatlan és érdektelen gyilkossági ügy felfejtésével próbál a képernyő elé szegezni sikertelenül.

1. A történet valójában egy évadra volt betervezve és a folytatás nem üti meg a mércét. 

Pl.: Van, hogy egy show körül akkora hype-ot generál a forgalmazó vagy a rajongói tábor, hogy a készítők kénytelenek gyorsan összedobni egy folytatást, míg a csúcson van az érdeklődés. Ez történt többek közt a Westworld és a Stranger Things második évadával is, bár teljesen különböző módon. A Westworld túldimenzionálta saját magát és valami olyasmibe nyúltak bele a készítők, amivel ugyan tovább fűzhették az egyre bonyolódó szálakat, de a végeredmény inkább ál-filozofikus zagyvasággal körített bosszú történet, mint érdemi akciót tartalmazó sci-fi. A Stranger Things stábja okosan a nézőket elbűvölő környezetben találta meg a vállalható folytatás kulcsát: a '80-as évek nosztalgiájával és a gyerekszereplők tinivé érésével egy olyan második évadot adtak el nekünk, ami több melléfogást tartalmazott, mint jó ötletet. Ennek ellenére a harmadik évadot nagyon várjuk, mert talán elég idő és energia ment bele ahhoz, hogy méltó befejezést kapjon ez a sorozat (és őszintén remélem, hogy nem húzzák tovább Eleven én keresését, mert egy kamaszlány hisztijét még akkor sem szeretem nézni, ha szuperereje van).

1. Olyan karakterekre építik a folytatást, akik közt nincs meg a kémia

Számtalan sorozat köszönhet rajongókat a szereplők összhangjának, hiszen a  Girlstől kezdve a Jóbarátokon át a Grace Klinikáig bevált recept jó karakterszínészekre bízni a sorozat hangilatának és a szereplők kapcsolatának megalapozását. Az olyan sorozatok, mint a Broad City azt is bizonyították hogy maguk az alkotók is lehetnek annyira érdekesek és főleg eredetiek, hogy sok évadon keresztül szívesen nézzük az életüket.

Vannak azonban olyan szereplőgárdák, ahol egyszerűen nincs meg a kémia, és már nézőként kínos egy-egy jelenet. Jon Snow és Daenerys szerelmi szála számomra pontosan ilyen volt, de a GLOW második évada mutatja,  olyan eset is akad, amikor a főszereplők kémiája megvan ugyan, de a többi, kidolgozatlan mellékszereplővel már nem tudnak mit kezdeni.

Sok problémás írói megoldás egyszerűen azért kerül tévébe, mert hihetetlen ütemet diktál a fogyasztó és egyre nehezebb ezen a túltelitett piacon minőséget létrehozni. Szeretném, ha azt mondhatnám, rajtam nem múlik a dolog, de sajnos én is a probléma része vagyok: egyszerre legalább 4-5 sorozatot követek és ha épp nincs új részük gyorsan elfeledkezem róluk...

Tegnap volt az Artmozik éjszakája, ami egy nagyszerű rendezvény, budapesti filmrajongóknak pedig erősen ajánlott program.

Nagy energiával vágtunk neki az éjszakai mozimaratonnak, azt terveztük, végigülünk legalább 4-5 filmet és benézünk minden résztvevő művészmoziba. Mondanom sem kell, a szervezet máshogy tervezett: általában 10-kor ágyban vagyunk és az esti rutinunknak még hétvégén sem része a városban sétálás. Végül három film után kielégítőnek találtuk a programot és inkább hazamentünk.

Az este első filmje az Ernelláék Farkaséknál volt, a Kino Café moziban 18.10-kor. Bár a Nagyteremben néztük a filmet, a vászon és a nézőtér is kisebb volt mint amire számítottam, de legalább tömeg sem volt. 

Ez a film volt (nekem) a legjobb választás ebből a programból, már a megjelenése óta meg szerettem volna nézni. Pontosan azt kaptam, amire számítottam:egy jól megírt, okosan összerakott kamaradrámát, amiben ismerős karakterek ismerős párbeszédeken keresztül fejtik fel két család életét. 10/8

A második választásunk a Kafarnaum lett volna, ami Irán jelöltje volt a 2018-as Oscar 'Legjobb külföldi film' kategóriájában. A Puskinba kis késéssel érkeztünk, így nem fértünk be a terembe, más film után kellett néznünk. A Művész moziban még nem jártunk, és volt néhány izgalmas film az este 8 utáni sávban, hát megnéztük azt a helyszínt is és ha már ott voltunk, beültünk egy akkor kezdődő filmre. 

Ez volt a Csillag születik, de mi azt hittük, a Csillagok határánt fogjuk megnézni, szóval egy kicsit csalódottan vettük tudomásul, hogy az új sci-fi thriller helyett egy zenés romantikus filmet valasztottunk. Talán ezért is okozott csalódást ez a nagy népszerűségnek örvendő film nekem, én túl sablonosnak és unalmasnak találtam a sztorit, a zenék nem ejtettek rabul és bár meglepően jónak találtam Lady Gaga színészi játékát, sem az ő, sem Beadley Cooper karakterének nem adott mélységet az elnagyolt forgatókönyv. A film elején szereplő travi előadókat értékeltem, ez is benne van a 10/2 pontszámban. 

Az est utolsó programpontja a Rossz versek volt, ami a Van valaminfurcsa és megmagyarázhatatlan után várakozással töltött el, és mint kiderült, rajtam kívül még több száz embert. Velük együtt álltunk sorba a Művész mozi teljes terjedelmében, míg elfoglalhattuk a helyünket. Azért ekkor már kellett egy kávé, és annak is örültem, hogy előrelátóak voltunk és csomagoltunk bébi répától kezdve vaníliás kólán át mogyorón át minden nasst, mert a teremőröket nem érdekelte, ki kit vitt be a vetítésre.

A Rossz versek egy múltidéző vígjáték, aminek története csak nyomokban van, inkább visszaemlékezésekből összeállított  felnövéstörténet ez. Reisz Gábor filmje egyrészt a főszereplő én-kereséséről szól másrészt Magyarország elmúlt 40 évéről, amolyan személyes történelemként. Ez papíron nagyon jól hangzik, de a gyakorlatban több benne a látványos elem mint a lélek és nem annyira egy "feelgood" vígjáték, mint egy fárasztó ötletbörze, ami túl hosszúra sikeredett. 10/6

Körülbelül 1.30 - 2.00-kor értünk haza, ami nyilván egy ereje teljében lévő mozirajongónak ciki lenne, tekintve, higy hajnali 6-ig tartottak a vetítések, de én ebből a kategóriából már kiöregedtem. Remélem, jövőre 4-re tornázom majd a megtekintett filmek számát.

Zárásként írok néhány jó tanácsot a jövőbeli önmagamnak az Artmizik éjszakájával kapcsolatban:

• Tervezés: tervezd meg, melyik filmeket hol akarod megnézni és ne tervezz túl! A kezdési időpont előtt 15-20 perccel érkezz a helyszínre, hogy ne érjen meglepetés 
• Helyszín: a Puskin moziban nagy tömegre lehet számítani, míg a Kinóban kényelmesen elfértünk, bár a vászon kicsi volt. Látványos filmet érdemes nagyobb moziban nézni.
• Kényelem: a 9-es busz tulajdonképpen ajtótól ajtóig visz, érinti a 3 pesti helyszín mindegyikét.
• + akármit be lehet vinni a vetítésekre, a közönség soraiban a viszkikólától kezdve a gyroson át minden volt, érdemes betárazni nasiból és vizből/üdítőből

Egy cikk alapján találtunk rá erre a '70-es évekbeli horrorra, ami David Cronenberg egy korai, az 'A Légy' előtti rendezése. Meglepően pörgős és félelmetes ez a testhorror elemekkel tarkított pszicho-thriller, ami úgy tud a képernyő előtt tartani, hogy sem bonyolult cselekménye, sem pedig fantasztikusan megírt karakterei nincsenek.

★★★★

Lehet, hogy egy élvezhető filmhez nem kell más, mint egy jó forgatókönyv és egy átgondolt koncepció? És talán pont ezeknek a hiányát próbálják a túlkoncepcionált és túlmarketingelt horrorokkal palástolni...?

1979-ben járunk, amikor a mozikban a legnagyobb bevételt generáló film egy Kramer kontra Kramer című dráma, ami egy válás történetét meséli el. Ez volt Meryl Streep egyik első filmes főszerepe, és a nem éppen szimpatikus anya megformálásáért az első Oscar-díját is megkapta. Akárcsak Streep filmjében, a Porontyokban is egy válás adja a keretet az eseményekhez, csak éppen minden más eltérő: Cronenberg a férfi főszereplőn keresztül láttatja a feleség egyre komolyabb pszichózisát, amin az új módszerekkel kísérletező terapeuta kezelése csak tovább ront. A férfi elszántan küzd a lányáért, akin bántalmazás nyomait fedezi fel.

Tulajdonképpen ez a film kiindulópontja, ez a néhány jelenetben kibontott bevezetés alapozza meg a viszonyunkat minden szereplővel és a későbbi eseményekre adott reakciónkat is. Együtt rettegünk az apával, amikor mindenki, akivel kapcsolatba kerül, erőszakos halált hal és izgulunk a lánya épségéért, aki szemtanúja a gyilkosságoknak. A "porontyok" felfedezésekor pedig alig tudunk többet a lények eredetéről, mint Frank, így a film kulcsjelenetében mi is éppolyan kényelmetlenül érezhetjük magukat egy poronty születését nézve, mint ő. 

Mint minden jó filmnek, a The Broodnak is van egy második rétege, ami a korszak önsegítő mozgalmát kritizálja ( Frank felesége Dr Halbert önsegítő könyveinek hatására dönt a terápia mellett) és az amerikai társadalom egyre rosszabb mentális állapotát mutatja be. Azoknak, akik a megjelenés évében nézték meg Cronenberg filmjét, sokkolóak lehettek azok a vizuális elemek, amik belőlünk csak egy kis idegenkedést váltanak ki - a mai néző már nemcsak slasher filmekben találkozik vérrel, egy átlagos Trónok harca epizódban pedig több kaszabolás van, mint a Texasi láncfűrészes gyilkosban - mégis, úgy gondolom érdemes esélyt adni azoknak a filmeknek, amik kikövezték az utat az olyan alkotók számára, akik nemcsak félelemkeltésre használják a horror és a thriller műfajokat, hanem képesek a nézőket hosszú távon elgondolkodtatni.

A '80-as évek amerikai filmjeiből egy olyan világ rajzolódik ki, aminek az esztétikáját 2019-en járatják a csúcsra a minimalizmus, az elnyűtt pulcsik és a bumfordi sportcipők megszállottjai - az influenszerek.

★★

Az Aranyoskám 1982-ben készült, Magyarországon 1985-ben mutatták be. Az alaptörténet egy kifordított növekedéstörténet: főszereplőnk az örökké munka nélküli, de folyamatosan próbálkozó színész, Michael, aki pincérkedésből és tréningekből teremt magának megélhetést - nem is akármilyet, elnézve a többszobás New York-i albérletét... Hősünk remek színész, de reklámszerepekre sem hívják be évtizedek óta az akadékoskodó természete miatt, de épp ez a személyiségjegye hozza meg számára az áttörtést: női álruhában, egy kórházi szappanopera határozott szereplőjeként nemcsak a szerepét formálja át, a sorozat világát is átírja.

A film erőssége a szappanopera műfaj paródiája és egyben a benne lévő lehetőségek megmutatása. Michael karaktere azért sikeres, mert átírja a gyengécske dialógusokat és új konfliktusokat teremt a jeleneteiben: a nőcsábász főorvos csók helyett pofont kap, a bántalmazott feleséget pedig a bántalmazó elleni kiállásra buzdítja a friss karakter. Ahogy az a vígjátékokban lenni szokott, a recept beválik. A sorozat és Michael alteregója is népszerűsége csúcsán van, de főszereplőnk nem lehet önmaga, ezért leleplezi a titkot és feláldozza Tootsie és a saját karrierjét is. Végül mintha ugyanott végződne a film, ahol elkezdődött: egy munkanélküli színész bandukol New York utcáin - de a megtett út nyomot hagyott a világon és a személyiségében is. A szappanopera női karakterei erősebbek, a konfliktusok realisztikusabbak és azok az emberek, akik megismerték Tootsie-t kiegyensúlyozottabbak. 

A korszakhoz képest progresszívnek gondolom ezt a filmet, de semmiképpen nem több, mint aminek látszik: egy feelgood vígjáték, ami érint ugyan néhány izgalmas témakört (homoszexualitás, munkahelyi zaklatás, nem hagyományos családmodell), de többnyire csak megmutatja ezeket az akkori nézők számára már ismert dolgokat és viccel üti el az élüket. 

Az amerikai és a magyarországi nézőknek is ismerős lehetett az a fajta feminizmus, amit az Aranyoskám képvisel, mint ahogy még mindig ismerős az a macsó hozzáállás, ami a film egyes szereplőit jellemzi. Furcsa látni, hogy a '80-as években is a 2010-es évekhez hasonló szólamokkal próbálták megnyerni a női fogyasztókat és hogy annak ellenére, hogy már majdnem 40 éve a fősodorban (is) megjelennek egyenlőségpárti hangok, nem sok változott "nőügyek" terén. 

 És végezetül, a legendás Dustin Hoffman interjú, amiben arról mesél, hogyan értette meg a nők felé támasztott szépségideál agymosó hatását férfiként:

Rob Laughter

Nagyon szeretem David Lynch filmjeit. Azért kezdem ezzel, mert szerintem rengetegen vagyunk így ezzel Budapesten, Magyarországon meg úgy az egész világon. Emellett még sokmillióan rajonganak a Twin Peaks sorozatért, és valószínűleg van pár ezer olyan ember a bolygón, aki az utolsó évadot is értelmezni tudta.

A Lynch-jelenséghez hozzátartozik még sok egyéb médium: könyvek, remek vendégelőadókkal telepakolt zenei albumok és kevésbé befogadható dalok valamint nagyon szórakoztató interjúk és egy twitter csatorna, amiről mindennap olvashatunk valami egészen abszurd tweetet kedvenc filmrendezőnktől. Lynch tehát egy termékeny alkotó, mégis, ellentétben más amerikai kult filmesekkel relikviákat, Lynch kézjegyét és stílusát magukon viselő tárgyakat szinte sehol sem lehet beszerezni. Hiába került már a mainstreambe majd' minden szürrealista, hiába vannak kifejezetten "alter" ízlést kiszolgáló webshopok és üzletek, David Lynch karaktereit mégcsak poszteren sem lehet megvenni. Az őt tisztelő közönség tehát mozgósítható egy olyan minimálisan megtervezett és minden koncepciót nélkülöző kiállításra, mint amilyet a Műcsarnokba hoztak a szervezők.

A 'Small stories - Kis történetek' két kisebb kiállítóteret elfoglaló fotókiállítás, ami David Lynch újabb munkáiból mutat be nagyjából két tucatnyit. Ez a kiállítás a Budapesti Fotófesztivál nyitórendezvénye, amit nem átallottak a "David Lynch Magyarországon" mottóval reklámozni. Őszintén szólva a képek minőségével és a kiállítótérrel is vannak problémáim, de ha valamivel többet mutatott volna meg a Small stories a Lynch-univerzumból, nem lennék ennyire csalódott. Sajnos a fotótörténész kurátor (Szarka Klára) nem igazán helyezte kontextusba az élő legendaként aposztrofált mester munkáit, amik egy Lynch szuperfannak is lelombozóak a maguk pixelességében (amiért gondolom a montázsok túlnagyítása a felelős), nemhogy egy újoncnak, aki esetleg tényleg a fényképek miatt váltott jegyet.

Nehezen védhető a képek bemutatásának módja is: üvegezett képkeretbe tették az anyag egészét adó fotómontázsokat és digitális technikával készült reprókat (tehát nem hagyományos fényképekről van szó), amiket aztán pont olyan szögből világítottak meg, hogy a szemlélő csak a tükörképét látja tisztán, a fekete-fehér képekből nem sokat érzékel. Vannak ugyan jó megoldások, például hogy az egyik teremben a címeket direkt nem a kép mellé helyezték, hogy az első benyomást és értelmezést ne befolyásolja semmi. Ugyanebben a teremben atmoszferikus zene szól egy lemezjátszóról, ami egészen hatásos és jól tükrözi a történetek világát. 

Amikor a kiállítótérbe vezető folyosón megláttam a jellegzetes fekete-fehér mintát a vörös függönnyel, olyan élményre számítottam, ami méltó a kedvenc filmrendezőm univerzumába. Sajnos ez a folyosó nem a vörös szobába vezetett, csak a David Lynch alkotta világ egy jelentéktelen és eldugott sarkába, amiért kár volt a felhajtás.