Nagyon szeretem David Lynch filmjeit. Azért kezdem ezzel, mert szerintem rengetegen vagyunk így ezzel Budapesten, Magyarországon meg úgy az egész világon. Emellett még sokmillióan rajonganak a Twin Peaks sorozatért, és valószínűleg van pár ezer olyan ember a bolygón, aki az utolsó évadot is értelmezni tudta.
A Lynch-jelenséghez hozzátartozik még sok egyéb médium: könyvek, remek vendégelőadókkal telepakolt zenei albumok és kevésbé befogadható dalok valamint nagyon szórakoztató interjúk és egy twitter csatorna, amiről mindennap olvashatunk valami egészen abszurd tweetet kedvenc filmrendezőnktől. Lynch tehát egy termékeny alkotó, mégis, ellentétben más amerikai kult filmesekkel relikviákat, Lynch kézjegyét és stílusát magukon viselő tárgyakat szinte sehol sem lehet beszerezni. Hiába került már a mainstreambe majd' minden szürrealista, hiába vannak kifejezetten "alter" ízlést kiszolgáló webshopok és üzletek, David Lynch karaktereit mégcsak poszteren sem lehet megvenni. Az őt tisztelő közönség tehát mozgósítható egy olyan minimálisan megtervezett és minden koncepciót nélkülöző kiállításra, mint amilyet a Műcsarnokba hoztak a szervezők.
A 'Small stories - Kis történetek' két kisebb kiállítóteret elfoglaló fotókiállítás, ami David Lynch újabb munkáiból mutat be nagyjából két tucatnyit. Ez a kiállítás a Budapesti Fotófesztivál nyitórendezvénye, amit nem átallottak a "David Lynch Magyarországon" mottóval reklámozni. Őszintén szólva a képek minőségével és a kiállítótérrel is vannak problémáim, de ha valamivel többet mutatott volna meg a Small stories a Lynch-univerzumból, nem lennék ennyire csalódott. Sajnos a fotótörténész kurátor (Szarka Klára) nem igazán helyezte kontextusba az élő legendaként aposztrofált mester munkáit, amik egy Lynch szuperfannak is lelombozóak a maguk pixelességében (amiért gondolom a montázsok túlnagyítása a felelős), nemhogy egy újoncnak, aki esetleg tényleg a fényképek miatt váltott jegyet.
Nehezen védhető a képek bemutatásának módja is: üvegezett képkeretbe tették az anyag egészét adó fotómontázsokat és digitális technikával készült reprókat (tehát nem hagyományos fényképekről van szó), amiket aztán pont olyan szögből világítottak meg, hogy a szemlélő csak a tükörképét látja tisztán, a fekete-fehér képekből nem sokat érzékel. Vannak ugyan jó megoldások, például hogy az egyik teremben a címeket direkt nem a kép mellé helyezték, hogy az első benyomást és értelmezést ne befolyásolja semmi. Ugyanebben a teremben atmoszferikus zene szól egy lemezjátszóról, ami egészen hatásos és jól tükrözi a történetek világát.
Amikor a kiállítótérbe vezető folyosón megláttam a jellegzetes fekete-fehér mintát a vörös függönnyel, olyan élményre számítottam, ami méltó a kedvenc filmrendezőm univerzumába. Sajnos ez a folyosó nem a vörös szobába vezetett, csak a David Lynch alkotta világ egy jelentéktelen és eldugott sarkába, amiért kár volt a felhajtás.
