★★★★
Az Örökség (Hereditary) után nagyon vártam Ari Aster következő filmjét, mert miután megnéztem a moziban, nem tudtam kiverni a fejemből ezt az őrült horrort. Az Örökség a felszínen egy lassan kibontakozó szekta-horror, de ha éppen nem feszülten figyeled a zseniális színészi alakításokat (Toni Colette!) vagy a rejtett jeleket majdnem minden képkockán, akkor egy nagyon szomorú családi drámát fejthetsz fel, amiben minden szereplő a saját örökségének rabja és a sorsuk elkerülhetetlen. Ugye, hogy ez ijesztgetés nélkül is borzongós?
Szóval nagyon vártam a Midsommart, de tudtam, hogy a legjobb mindenféle előzetes tudás nélkül beülni a filmre, ami nem volt könnyű feladat. Az Index címplajától a youtube összes filmes csatornájáig mindenki erről a filmről beszélt. Azon kívül, hogy nem akartam semmit tudni a film cselekményéről és az esetleges csavarokról, az is távol tartott ezektől a véleménycikkektől és kritikáktól, hogy rettentően idegesít a kattintásvadász hozzáállás, ami a youtube sztárok legrosszabb hagyományából építkezik: minden második videó elmagyarázza neked a film végét, megmutatja a rejtett utalásokat és meddő találgatásokba bocsátkozik arról, mi is volt a film "valódi jelentése". Ezzel aztán rengeteg időt lehet elpazarolni, és mivel a felületes címadásnak köszönhetően nagy tömegeket vonz a videó, szponzorokat lehet vele szerezni. Ehelyett én szeretem a saját magyarázataimat megtalálni a filmekre.
A Fehér éjszakák egy olyan folk horror, ami a látszat és a valóság ambivalenciájának bemutatásával kelt feszültséget. Adott egy kedves kis vallási csoport (nevezzük inkább szektának), egy idilli réten élnek nagy családként, régi hagyományaik szerint. Előzékenyen fogadják a vendégeiket, köztük a főszereplő Danit, akinek a tekintetén keresztül látjuk ezt a világot. Kiderül, hogy a szekta előszeretettel használ drogot a vallási transzállapot előidézéséhez és a speciális effekteknek hála mi is úgy érezzük, nagyon begombáztunk. Danivel együtt megtapasztaljuk a legbelsőbb félelmeinket: kinevetnek minket, elfeledkeznek rólunk és elhagynak minket, ráadásul főszereplőnket egy nagyon friss trauma kísérti, a családjának értelmetlen és feldolgozhatatlan elvesztését próbálja elfeledni egy kis időre. Innen jön az igazi horror, de nem a megszokott formában, hiszen itt nem nyugszik le a nap és minden egyes holttest, torz arc és rejtély szúrós nyári napfényben tárul elénk.
Az Örökséghez képest ez nem egy különösebben misztikummal teli film, vannak ugyan részei, amiken érdemes agyalni kicsit, de alapvetően egy nagyon tiszta történetet kapunk, furcsa módon happy enddel. Én személy szerint teljesen másra számítottam, de ez nem jelenti azt, hogy nem tetszett volna a Fehér éjszakák, sőt. Gyönyörűen fényképezett mesteri film, amin hol halálra váltan fintorogtam, hol röhögtem, a végén pedig minden olyan szép, nyugodt és magától értetődő lett, mint az a rét, ahová a film elején kerültünk - egyébként Magyarországon, Budakeszin forgatták a Szentiván éji jeleneteket.
