A Trónok harca befejező évadja nemcsak a rajongók számára volt csalódás, az interneten minden második poszt arról szól, mennyire logikátlan és bugyuta volt annak a sorozatnak a lezárása, ami napjaink legigényesebb médiumává tette a televíziót.
Úgy gondolom, a Trónok harca mélyrepülése már régebben elkezdődött, de valóban, a legutóbbi részek iskolapéldái annak, hogyan lehet egy remekül felépített világban, jól megírt karakterekkel totálisan elszúrni a forgatókönyvet.
Részleteiben nem is taglalnám a dolgot, de azért van egy-két eleme ennek a hanyatló tendenciának, ami sok sikeres sorozat második évadját tette unalmassá. Nézzük, mik ezek!
- A készítők elfelejtették, miért szeretjük a sorozatot.
A Fleabag 1. évadában megismerjük a laza, nagyszájú főszereplőt, akiről kiderül hogy sokkal érzékenyebb és esendőbb, mint amilyennek elsőre tűnik. Ez a fejlődési ív arra készteti a nézőt, hogy elkötelezze magát Fleabag mellett, megszeresse a karaktert annak ellenére, hogy a valóságban nem lenne szimpatikus. A sorozat második évada nem a főszereplőre fókuszál, így az ő fejlődése sem elég hangsúlyos ahhoz, hogy ismét bevonódjunk a világába.
A Killing Eve egy izgalmas első évad után, ami a sorozatgyilkos és nyomozó macska-egér játékára fókuszált, folytatásként egy átgondolatlan és érdektelen gyilkossági ügy felfejtésével próbál a képernyő elé szegezni sikertelenül.
- A történet valójában egy évadra volt betervezve és a folytatás nem üti meg a mércét.
Pl.: Van, hogy egy show körül akkora hype-ot generál a forgalmazó vagy a rajongói tábor, hogy a készítők kénytelenek gyorsan összedobni egy folytatást, míg a csúcson van az érdeklődés. Ez történt többek közt a Westworld és a Stranger Things második évadával is, bár teljesen különböző módon. A Westworld túldimenzionálta saját magát és valami olyasmibe nyúltak bele a készítők, amivel ugyan tovább fűzhették az egyre bonyolódó szálakat, de a végeredmény inkább ál-filozofikus zagyvasággal körített bosszú történet, mint érdemi akciót tartalmazó sci-fi. A Stranger Things stábja okosan a nézőket elbűvölő környezetben találta meg a vállalható folytatás kulcsát: a '80-as évek nosztalgiájával és a gyerekszereplők tinivé érésével egy olyan második évadot adtak el nekünk, ami több melléfogást tartalmazott, mint jó ötletet. Ennek ellenére a harmadik évadot nagyon várjuk, mert talán elég idő és energia ment bele ahhoz, hogy méltó befejezést kapjon ez a sorozat (és őszintén remélem, hogy nem húzzák tovább Eleven én keresését, mert egy kamaszlány hisztijét még akkor sem szeretem nézni, ha szuperereje van).
- Olyan karakterekre építik a folytatást, akik közt nincs meg a kémia
Számtalan sorozat köszönhet rajongókat a szereplők összhangjának, hiszen a Girlstől kezdve a Jóbarátokon át a Grace Klinikáig bevált recept jó karakterszínészekre bízni a sorozat hangilatának és a szereplők kapcsolatának megalapozását. Az olyan sorozatok, mint a Broad City azt is bizonyították hogy maguk az alkotók is lehetnek annyira érdekesek és főleg eredetiek, hogy sok évadon keresztül szívesen nézzük az életüket.
Vannak azonban olyan szereplőgárdák, ahol egyszerűen nincs meg a kémia, és már nézőként kínos egy-egy jelenet. Jon Snow és Daenerys szerelmi szála számomra pontosan ilyen volt, de a GLOW második évada mutatja, olyan eset is akad, amikor a főszereplők kémiája megvan ugyan, de a többi, kidolgozatlan mellékszereplővel már nem tudnak mit kezdeni.
Sok problémás írói megoldás egyszerűen azért kerül tévébe, mert hihetetlen ütemet diktál a fogyasztó és egyre nehezebb ezen a túltelitett piacon minőséget létrehozni. Szeretném, ha azt mondhatnám, rajtam nem múlik a dolog, de sajnos én is a probléma része vagyok: egyszerre legalább 4-5 sorozatot követek és ha épp nincs új részük gyorsan elfeledkezem róluk...
