Ezt a nyarat egy kicsit uborkaszezonnak érzékeltem a filmek terén, mintha semmi nem tartotta volna lázban a mozirajongókat. Pedig voltak érdekes premierek, például a Fehér éjszakák (amiről írtam is kritikát) vagy az Éretlenségi, ami az idióta magyar cím ellenére nem butuska tinivígjáték, hanem poénos felnövéstörténet.
A magyar mozikban a legjobban az Aladdin futott, erre 130 ezren voltak kíváncsiak, második helyezett a Csaló csajok, ami számomra annyira érdektelen, hogy mégcsak rákeresni sem vagyok hajlandó a nézőszámra. Népszerű volt még a Ted Bundyról szóló, Zac Efronos Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány c. film, ami számomra pontosan azt a fajta true crime filmet testesíti meg, ami thrillernek érdektelen, drámának meg gyenge, úgyhogy próbálták a coolság faktorral eladni - ami egy sorozatgyilkosos sztoriban egyhén szólva morbid. Talán már kikövetkeztettétek, engem elég nehéz levenni a lábamról, ha filmekről van szó. Meg amúgy is. A legutóbbi filmjével sajnos Quentin Tarantinónak sem sikerült.
Tarantino az a tipikus hit or miss rendező, akinek a gyengén sikerült alkotásait elfelejtik a kritikusok és a nézők is, amint bejelenti az újabb projektet. Így történt ez a Volt egyszer egy... Hollywooddal is. Én nagyon vártam, a filmrajongó ismerőseim is nagyon várták, és főleg nagyon várta Hollywood - ami köztudottan imádja a róla szóló filmeket. Az utolsó Tarantino film, amit kifejezetten szerettem és a kedvenceim közé került, az a Becstelen brigantyk volt. Az idei film is egy igaz történet alternatív elmesélése, ezért bizakodó voltam.
Sajnos csalódtam. Talán többre számítottam, talán tényleg a film volt kevés, de elmaradt a katarzis és nem kerültem közelebb a szereplőkhöz vagy a történethez - Tarantino világától pedig csak még távolabb éreztem magam, mint eddig. Na de miért fanyalgok már megint? Nézzük!
A 2 óra 40 perces játékidő még a moziban is soknak tűnt, a hangulatteremtéshez ennél kevesebb is elég lett volna, főleg, hogy vicces jeleneteket csupán Leonardo DiCaprio karakterétől láttunk (a finálét nem számítva). Magyarországon ez a Charles Manson szekta-Sharon Tate gyilkosság-'70-es évekbeli Polanski nem igazán tarthatna számot nagy érdeklődésre, nem úgy, mint Amerikában, ahol hatalmas visszhangja volt és azóta is jó táptalaja az elzárt, kis közösségekkel (mondjuk ki: szekták) szembeni viszolygásnak. Én egy zseniális podcastot hallgatva ástam bele magam a Manson-klán ügyeibe, így ismertem a háttérsztorit és a film valós szereplői között is el tudtam igazodni - ez például a barátomnak problémás volt. Egy ilyen történetből sokkal többet ki lehetett volna hozni, de mivel a fókusz a régi Hollywood hangulatán és jellegzetes karakterein volt, az izgalmas háttér sztori túlságosan is háttérbe szorult.
DiCaprión keresztül látunk egy jó kis visszatérés történetet, mellyel Tarantino talán önmagára is reflektál: lecsúszott tévészínészből úgy lesz indie-, majd közönségkedvenc, hogy egy menő filmes szakember (ez a filmben Pacino a valóságban meg Tarantino) meglátja a bennük rejlő camp-potenciált és rájuk szab egy egész toposzt. Ebben a filmben a toposz talán Brad Pitt kaszkadőr figurája, aki a régivágású "előbb üt, csak aztán kérdez" főhőst testesíti meg, szemben a DiCaprio-féle gyenge, az önbecsülését a környezetétől szerző filmsztárral.
Van ez a két ellentétes karakter, akik dynamic duóként vonulnak végig a '70-es évek filmiparán, tévén, hollywoodi produkcióban és spagetti westernben, nomeg cigireklámban. Ez néhol bájos, néhol vicces, de célja csupán az, hogy adjon egy olyan lenyomatot a korszakról, ahol Roman Polanski nem pedofil, Mansonék nem követtek el semmiféle bűncselekményt és a lányok még akkor is szexik, ha a sivatag közepén, pián és kemény drogon élnek.
Itt akad meg nekem ez a nagyszerű tabló, amit Tarantino elénk tár a világáról, amit nyilvánvalóan jól ismer és akármennyire csúnya néha, mégiscsak imádja. Ha a készítőket kérdezzük, Sharon Tate halálával meghalt az ártatlanság. A Volt egyszer egy Hollywood ezt az ártatlan kort szeretné bemutatni minden filmkockával.
Az én véleményem az, hogy Hollywood sosem volt ártatlan. Mert a csillogás alatt a kizsákmányolt, feketelistára tett, vagy épp gyerekként tönkretett művészek tömkelege sejlik fel még most is. Viszont ha ez nem is lenne érzékeny pont, akkor is ott van a szórakoztatás-faktor, amire Tarantinónál szinte mindig lehet számítani. Ez a film nem különösebben szórakoztató. De akkor miért volt oda érte a fél világ? Talán mert nehéz azt mondani valamire, ami a miénk, a kedvencünk, hogy ez már nem ugyanaz.
