Ha az emberi fajról szóló természetfilmet készítenénk, az valami olyasmi lenne, mint a Baraka.

★★★★★

Gyönyörű jelenetek sokasága összefűzve egy másfél órás filmmé, a beszéd helyett csak a zene vezeti a nézőt a kontinensről kontinensre vándorló felvételek között. A hang és a kép tökéletes harmóniában van, ez a harmónia vezeti minket végig  a film fővonalán. Ez egy igazi "lassú" film, vagyis nyilván nem az akcióért nézzük, de épp ezért a teljes figyelmünket igényli. A Baraka a színek és hanghatások sokaságának kreatív kombinálásával megragadja a néző figyelmét és az asszociációnkat használva mesél el egy történetet úgy, ahogyan egyre kevésbé hallgatunk/nézünk történeteket. 

A film elején az ember ártatlanságának a korát éljük át: az amazonasi őslakosok, maszájok, de legfőképp gyerekek uralják a jeleneteket, de a legfontosabb szereplő a természet. A környezettel harmóniában élő lényeket látunk és a fő motívum itt a spiritualitás. A második részben az indusztriális társadalmak és a munka van a fókuszban: autók cikáznak nagvárosok utcáin, és szalag mellett dolgozó munkások majdnem ugyanolyan elmélyülten végzik a gyártást, ahogyan a hívők imádkoztak a film elején. A jelenetek ritmusa felgyorsul és egyre több élettelen szereplő mozgását nézzük: a munkagépek és járművek felváltják a természetet az ember életében. Az élőlények egyre praktikusabb szerepet töltenek be: étkezésre szánt csirkék és igavonó szamarak mellett prostituáltként használt nők és gépiesen dolgozó gyári munkások dolgoznak együtt ebben a világban. A film tónusa és hangulata a harmadik részhez érve megváltozik, sötét füstbe burkolózó városok és még sötétebb események emlékei kísérik a hol mosolygó, hol távolba révedő embereket. A Baraka elején még kellemes élmény volt az egy-egy arcon elidőzni nézőként, mostanra már egyre kísértetiesebbek ezek a közelképek. Katonák, guberáló gyerekek és a népirtások fotókról ismert áldozatai adják ennak az embertömegnek az arcát.

Az ártatlanságból a bűnbeesésen keresztül a megtisztulásig tart a körforgás, ami az utolsó jelenetekkel az újrakezdést jeleníti meg. Visszatértünk a film kezdetén bemutatott helyszínekhez és emberekhez, a ciklus újraindul. Csakúgy, mint a természetben, minden mindennel összekapcsolódik és ez a kötelék hol lenyűgöző, hol visszataszító oldalát mutatja meg az embernek.

Az 1992-es, Világok arca: Baraka a dokuk egy olyan alkategóriájába (ember-természetfilm ?) tartozik, amely sokszor esik a hatásvadászat és az öncélúság csapdájába, vagy ami még veszélyesebb, a propagandafilm hatásmechanizmusát használja hogy bűntudatot keltsen. A Baraka mérföldekkel ezen hibák felett van, nem kíván kioktatni, mégcsak meggyőzni sem akar semmiről, a célja csupán megmutatni mindent, ami mi vagyunk.