Ebben a posztban Pawel Pawlikowski 2018-as filmjéről fogok írni, amit ma délután néztem meg. Mindent a benyomásaim alapján írok a Hidegháború című filmről amit a legjobb idegennyelvű film kategóriában Oscarra jelöltek.

★★★★

A két főszereplővel együtt a vidéki Lengyelországból indulunk, parasztlányok és parasztfiúk énekelnek bús szerelmes dalokat.  Két népzenegyűjtő és egy, a Pártot szolgáló elvtárs igyekszik megtalálni a vidéki Lengyelország igazi arcát. Itt találkozik először Zula, a fiatal énekeslány és Wiktor, a népdalokat gyűjtő zenész. Egymásba szeretnek, és sikeres néptáncos-zenés műsorral turnéznak a keleti blokk országaiban. Az idillt megtöri az elkerülhetetlen árulás: Zula jelentéseket tesz Wiktorról, Wiktor számára pedig lassan egyértelművé válik, hogy a lengyel néplélek megörökítése mellett a szocializmus szolgálatába is kell állítania a munkáját. Elkészülnek tehát az első, Sztálint és földprogramot éltető műsorok és két lehetséges választás körvonalazódik szereplőink számára: disszidálni vagy kommunizmust éltető szólamokkal szolgálni egy olyan rendszert, ahol legfeljebb a lelkük lehet szabad.

Wiktor és Zula történetét ettől kezdve epizódokból követjük nyomon: találkoznak, elválnak, ismét találkoznak, együtt élnek egy ideig, majd ismét elhagyják egymást. Wiktor művészi körökben elismert zenészként él Párizsban, Zula továbbra is a népzenei együttessel turnézik, amikor Párizsban újra összefonódik az életük. Ez a rész mesél a legtöbbet a szerelemről és a történelemről, ahogyan az az emberek saját magántörténelmét megváltoztatja. A párizsi jeleneteken keresztül megismerkedünk a férfi vonzónak tűnő, de üres életével, és a nő szenvedélyes, de nehezen viselhető személyiségével. Innentől már csak az a kérdés, ez egy olyan szerelem-e, ami kibírja az együttélést is (ami még a hidegháborúnál is lehet félelmetesebb). 

A két főszereplő kétféle felfogást testesít meg: Wiktor inkább él önkéntes száműzetésben "emigráns művészként", mint hogy az alkotás folyamatát és üzenetét a hatalom szabja meg számára. Zula számára csak az számít, amiben hisz és bár a tettei felett nem lehet teljes kontrollja, bármit érezhet és gondolhat. Ezért fontos az ő vallásossága, és ezért játszik szerepet már a film első jelenetétől fogva: parasztlánynak adja ki magát, hogy beválogassák a társulatba.

A hit fontos eleme Zula túlélési stratégiájának: hívőként minden erkölcsileg kifogásolható tettért Isten előtt kell felelnie, de minden, a rendszernek tett gesztus teljesen értéktelenné is válik ettől, akárcsak az az érdekházasság, aminek segítségével legálisan kivándorolhatott - nem volt templomi esküvő, így a megcsalás sem számít. A történet végén visszatérünk oda, ahol a film kezdődött, hogy Wiktor és Zula egy elhagyatott, romos templomban fogadjanak hűséget egymásnak. Pap, násznép és tanúk helyett csak a templom omladozó falai és mi, a nézők tudjuk, hogy ez a két megtört ember örökre elköteleződött egymásnak. 

A Hidegháború egy gyönyörűen fényképezett film, ami minden érzelgősség nélkül mutat be egy szerelmet, ami egyszerre emeli fel és nyomorítja meg a két főszereplőt egy olyan korban, ahol nemhogy művésznek, őszinte embernek lenni is lehetetlen volt. Engem megérintett a történet, tetszett Joanna Kulig ambivalens karaktere és a film helyszínei is remekül illeszkedtek a történet hangulatához. Ami elvehet a film értékéből, az talán a cím, ami zavaró lehet, hiszen a történelemmel kapcsolhatják össze sokan, ami a Hidegháborúban csak a hátteret szolgáltatja a történethez.