Ha az emberi fajról szóló természetfilmet készítenénk, az valami olyasmi lenne, mint a Baraka.

★★★★★

Gyönyörű jelenetek sokasága összefűzve egy másfél órás filmmé, a beszéd helyett csak a zene vezeti a nézőt a kontinensről kontinensre vándorló felvételek között. A hang és a kép tökéletes harmóniában van, ez a harmónia vezeti minket végig  a film fővonalán. Ez egy igazi "lassú" film, vagyis nyilván nem az akcióért nézzük, de épp ezért a teljes figyelmünket igényli. A Baraka a színek és hanghatások sokaságának kreatív kombinálásával megragadja a néző figyelmét és az asszociációnkat használva mesél el egy történetet úgy, ahogyan egyre kevésbé hallgatunk/nézünk történeteket. 

A film elején az ember ártatlanságának a korát éljük át: az amazonasi őslakosok, maszájok, de legfőképp gyerekek uralják a jeleneteket, de a legfontosabb szereplő a természet. A környezettel harmóniában élő lényeket látunk és a fő motívum itt a spiritualitás. A második részben az indusztriális társadalmak és a munka van a fókuszban: autók cikáznak nagvárosok utcáin, és szalag mellett dolgozó munkások majdnem ugyanolyan elmélyülten végzik a gyártást, ahogyan a hívők imádkoztak a film elején. A jelenetek ritmusa felgyorsul és egyre több élettelen szereplő mozgását nézzük: a munkagépek és járművek felváltják a természetet az ember életében. Az élőlények egyre praktikusabb szerepet töltenek be: étkezésre szánt csirkék és igavonó szamarak mellett prostituáltként használt nők és gépiesen dolgozó gyári munkások dolgoznak együtt ebben a világban. A film tónusa és hangulata a harmadik részhez érve megváltozik, sötét füstbe burkolózó városok és még sötétebb események emlékei kísérik a hol mosolygó, hol távolba révedő embereket. A Baraka elején még kellemes élmény volt az egy-egy arcon elidőzni nézőként, mostanra már egyre kísértetiesebbek ezek a közelképek. Katonák, guberáló gyerekek és a népirtások fotókról ismert áldozatai adják ennak az embertömegnek az arcát.

Az ártatlanságból a bűnbeesésen keresztül a megtisztulásig tart a körforgás, ami az utolsó jelenetekkel az újrakezdést jeleníti meg. Visszatértünk a film kezdetén bemutatott helyszínekhez és emberekhez, a ciklus újraindul. Csakúgy, mint a természetben, minden mindennel összekapcsolódik és ez a kötelék hol lenyűgöző, hol visszataszító oldalát mutatja meg az embernek.

Az 1992-es, Világok arca: Baraka a dokuk egy olyan alkategóriájába (ember-természetfilm ?) tartozik, amely sokszor esik a hatásvadászat és az öncélúság csapdájába, vagy ami még veszélyesebb, a propagandafilm hatásmechanizmusát használja hogy bűntudatot keltsen. A Baraka mérföldekkel ezen hibák felett van, nem kíván kioktatni, mégcsak meggyőzni sem akar semmiről, a célja csupán megmutatni mindent, ami mi vagyunk. 

Ebben a posztban Pawel Pawlikowski 2018-as filmjéről fogok írni, amit ma délután néztem meg. Mindent a benyomásaim alapján írok a Hidegháború című filmről amit a legjobb idegennyelvű film kategóriában Oscarra jelöltek.

★★★★

A két főszereplővel együtt a vidéki Lengyelországból indulunk, parasztlányok és parasztfiúk énekelnek bús szerelmes dalokat.  Két népzenegyűjtő és egy, a Pártot szolgáló elvtárs igyekszik megtalálni a vidéki Lengyelország igazi arcát. Itt találkozik először Zula, a fiatal énekeslány és Wiktor, a népdalokat gyűjtő zenész. Egymásba szeretnek, és sikeres néptáncos-zenés műsorral turnéznak a keleti blokk országaiban. Az idillt megtöri az elkerülhetetlen árulás: Zula jelentéseket tesz Wiktorról, Wiktor számára pedig lassan egyértelművé válik, hogy a lengyel néplélek megörökítése mellett a szocializmus szolgálatába is kell állítania a munkáját. Elkészülnek tehát az első, Sztálint és földprogramot éltető műsorok és két lehetséges választás körvonalazódik szereplőink számára: disszidálni vagy kommunizmust éltető szólamokkal szolgálni egy olyan rendszert, ahol legfeljebb a lelkük lehet szabad.

Wiktor és Zula történetét ettől kezdve epizódokból követjük nyomon: találkoznak, elválnak, ismét találkoznak, együtt élnek egy ideig, majd ismét elhagyják egymást. Wiktor művészi körökben elismert zenészként él Párizsban, Zula továbbra is a népzenei együttessel turnézik, amikor Párizsban újra összefonódik az életük. Ez a rész mesél a legtöbbet a szerelemről és a történelemről, ahogyan az az emberek saját magántörténelmét megváltoztatja. A párizsi jeleneteken keresztül megismerkedünk a férfi vonzónak tűnő, de üres életével, és a nő szenvedélyes, de nehezen viselhető személyiségével. Innentől már csak az a kérdés, ez egy olyan szerelem-e, ami kibírja az együttélést is (ami még a hidegháborúnál is lehet félelmetesebb). 

A két főszereplő kétféle felfogást testesít meg: Wiktor inkább él önkéntes száműzetésben "emigráns művészként", mint hogy az alkotás folyamatát és üzenetét a hatalom szabja meg számára. Zula számára csak az számít, amiben hisz és bár a tettei felett nem lehet teljes kontrollja, bármit érezhet és gondolhat. Ezért fontos az ő vallásossága, és ezért játszik szerepet már a film első jelenetétől fogva: parasztlánynak adja ki magát, hogy beválogassák a társulatba.

A hit fontos eleme Zula túlélési stratégiájának: hívőként minden erkölcsileg kifogásolható tettért Isten előtt kell felelnie, de minden, a rendszernek tett gesztus teljesen értéktelenné is válik ettől, akárcsak az az érdekházasság, aminek segítségével legálisan kivándorolhatott - nem volt templomi esküvő, így a megcsalás sem számít. A történet végén visszatérünk oda, ahol a film kezdődött, hogy Wiktor és Zula egy elhagyatott, romos templomban fogadjanak hűséget egymásnak. Pap, násznép és tanúk helyett csak a templom omladozó falai és mi, a nézők tudjuk, hogy ez a két megtört ember örökre elköteleződött egymásnak. 

A Hidegháború egy gyönyörűen fényképezett film, ami minden érzelgősség nélkül mutat be egy szerelmet, ami egyszerre emeli fel és nyomorítja meg a két főszereplőt egy olyan korban, ahol nemhogy művésznek, őszinte embernek lenni is lehetetlen volt. Engem megérintett a történet, tetszett Joanna Kulig ambivalens karaktere és a film helyszínei is remekül illeszkedtek a történet hangulatához. Ami elvehet a film értékéből, az talán a cím, ami zavaró lehet, hiszen a történelemmel kapcsolhatják össze sokan, ami a Hidegháborúban csak a hátteret szolgáltatja a történethez.