semmi komoly

filmkritikák, miegymás

délután

2019. június 01. - miaulait

ablakokból visszaverődő csillogás,

függőágyon átbotorkáló hangyacsalád 

szomjas virágok összeaszott levelei

egy úszógumi

virágcserepek,

gyékény

törülköző

raklap és egy kémény

Miért kerül lejtmenetbe (majdnem) minden sorozat?

Csalódást keltő folytatások

A Trónok harca befejező évadja nemcsak a rajongók számára volt csalódás, az interneten minden második poszt arról szól, mennyire logikátlan és bugyuta volt annak a sorozatnak a lezárása, ami napjaink legigényesebb médiumává tette a televíziót.

Úgy gondolom, a Trónok harca mélyrepülése már régebben elkezdődött, de valóban, a legutóbbi részek iskolapéldái annak, hogyan lehet egy remekül felépített világban, jól megírt karakterekkel totálisan elszúrni a forgatókönyvet.

Részleteiben nem is taglalnám a dolgot, de azért van egy-két eleme ennek a hanyatló tendenciának, ami sok sikeres sorozat második évadját tette unalmassá. Nézzük, mik ezek!

  1. A készítők elfelejtették, miért szeretjük a sorozatot.

Fleabag 1. évadában megismerjük a laza, nagyszájú főszereplőt, akiről kiderül hogy sokkal érzékenyebb és esendőbb, mint amilyennek elsőre tűnik. Ez a fejlődési ív arra készteti a nézőt, hogy elkötelezze magát Fleabag mellett, megszeresse a karaktert annak ellenére, hogy a valóságban nem lenne szimpatikus. A sorozat második évada nem a főszereplőre fókuszál, így az ő fejlődése sem elég hangsúlyos ahhoz, hogy ismét bevonódjunk a világába.

A Killing Eve egy izgalmas első évad után, ami a sorozatgyilkos és nyomozó macska-egér játékára fókuszált, folytatásként egy átgondolatlan és érdektelen gyilkossági ügy felfejtésével próbál a képernyő elé szegezni sikertelenül.

  1. A történet valójában egy évadra volt betervezve és a folytatás nem üti meg a mércét. 

Pl.: Van, hogy egy show körül akkora hype-ot generál a forgalmazó vagy a rajongói tábor, hogy a készítők kénytelenek gyorsan összedobni egy folytatást, míg a csúcson van az érdeklődés. Ez történt többek közt a Westworld és a Stranger Things második évadával is, bár teljesen különböző módon. A Westworld túldimenzionálta saját magát és valami olyasmibe nyúltak bele a készítők, amivel ugyan tovább fűzhették az egyre bonyolódó szálakat, de a végeredmény inkább ál-filozofikus zagyvasággal körített bosszú történet, mint érdemi akciót tartalmazó sci-fi. A Stranger Things stábja okosan a nézőket elbűvölő környezetben találta meg a vállalható folytatás kulcsát: a '80-as évek nosztalgiájával és a gyerekszereplők tinivé érésével egy olyan második évadot adtak el nekünk, ami több melléfogást tartalmazott, mint jó ötletet. Ennek ellenére a harmadik évadot nagyon várjuk, mert talán elég idő és energia ment bele ahhoz, hogy méltó befejezést kapjon ez a sorozat (és őszintén remélem, hogy nem húzzák tovább Eleven én keresését, mert egy kamaszlány hisztijét még akkor sem szeretem nézni, ha szuperereje van).

  1. Olyan karakterekre építik a folytatást, akik közt nincs meg a kémia

Számtalan sorozat köszönhet rajongókat a szereplők összhangjának, hiszen a  Girlstől kezdve a Jóbarátokon át a Grace Klinikáig bevált recept jó karakterszínészekre bízni a sorozat hangilatának és a szereplők kapcsolatának megalapozását. Az olyan sorozatok, mint a Broad City azt is bizonyították hogy maguk az alkotók is lehetnek annyira érdekesek és főleg eredetiek, hogy sok évadon keresztül szívesen nézzük az életüket.

Vannak azonban olyan szereplőgárdák, ahol egyszerűen nincs meg a kémia, és már nézőként kínos egy-egy jelenet. Jon Snow és Daenerys szerelmi szála számomra pontosan ilyen volt, de a GLOW második évada mutatja,  olyan eset is akad, amikor a főszereplők kémiája megvan ugyan, de a többi, kidolgozatlan mellékszereplővel már nem tudnak mit kezdeni.

Sok problémás írói megoldás egyszerűen azért kerül tévébe, mert hihetetlen ütemet diktál a fogyasztó és egyre nehezebb ezen a túltelitett piacon minőséget létrehozni. Szeretném, ha azt mondhatnám, rajtam nem múlik a dolog, de sajnos én is a probléma része vagyok: egyszerre legalább 4-5 sorozatot követek és ha épp nincs új részük gyorsan elfeledkezem róluk...

Artmozik éjszakája, 2019

Tegnap volt az Artmozik éjszakája, ami egy nagyszerű rendezvény, budapesti filmrajongóknak pedig erősen ajánlott program.

Nagy energiával vágtunk neki az éjszakai mozimaratonnak, azt terveztük, végigülünk legalább 4-5 filmet és benézünk minden résztvevő művészmoziba. Mondanom sem kell, a szervezet máshogy tervezett: általában 10-kor ágyban vagyunk és az esti rutinunknak még hétvégén sem része a városban sétálás. Végül három film után kielégítőnek találtuk a programot és inkább hazamentünk.

Az este első filmje az Ernelláék Farkaséknál volt, a Kino Café moziban 18.10-kor. Bár a Nagyteremben néztük a filmet, a vászon és a nézőtér is kisebb volt mint amire számítottam, de legalább tömeg sem volt. 

Ez a film volt (nekem) a legjobb választás ebből a programból, már a megjelenése óta meg szerettem volna nézni. Pontosan azt kaptam, amire számítottam:egy jól megírt, okosan összerakott kamaradrámát, amiben ismerős karakterek ismerős párbeszédeken keresztül fejtik fel két család életét. 10/8

A második választásunk a Kafarnaum lett volna, ami Irán jelöltje volt a 2018-as Oscar 'Legjobb külföldi film' kategóriájában. A Puskinba kis késéssel érkeztünk, így nem fértünk be a terembe, más film után kellett néznünk. A Művész moziban még nem jártunk, és volt néhány izgalmas film az este 8 utáni sávban, hát megnéztük azt a helyszínt is és ha már ott voltunk, beültünk egy akkor kezdődő filmre. 

Ez volt a Csillag születik, de mi azt hittük, a Csillagok határánt fogjuk megnézni, szóval egy kicsit csalódottan vettük tudomásul, hogy az új sci-fi thriller helyett egy zenés romantikus filmet valasztottunk. Talán ezért is okozott csalódást ez a nagy népszerűségnek örvendő film nekem, én túl sablonosnak és unalmasnak találtam a sztorit, a zenék nem ejtettek rabul és bár meglepően jónak találtam Lady Gaga színészi játékát, sem az ő, sem Beadley Cooper karakterének nem adott mélységet az elnagyolt forgatókönyv. A film elején szereplő travi előadókat értékeltem, ez is benne van a 10/2 pontszámban. 

Az est utolsó programpontja a Rossz versek volt, ami a Van valaminfurcsa és megmagyarázhatatlan után várakozással töltött el, és mint kiderült, rajtam kívül még több száz embert. Velük együtt álltunk sorba a Művész mozi teljes terjedelmében, míg elfoglalhattuk a helyünket. Azért ekkor már kellett egy kávé, és annak is örültem, hogy előrelátóak voltunk és csomagoltunk bébi répától kezdve vaníliás kólán át mogyorón át minden nasst, mert a teremőröket nem érdekelte, ki kit vitt be a vetítésre.

A Rossz versek egy múltidéző vígjáték, aminek története csak nyomokban van, inkább visszaemlékezésekből összeállított  felnövéstörténet ez. Reisz Gábor filmje egyrészt a főszereplő én-kereséséről szól másrészt Magyarország elmúlt 40 évéről, amolyan személyes történelemként. Ez papíron nagyon jól hangzik, de a gyakorlatban több benne a látványos elem mint a lélek és nem annyira egy "feelgood" vígjáték, mint egy fárasztó ötletbörze, ami túl hosszúra sikeredett. 10/6

Körülbelül 1.30 - 2.00-kor értünk haza, ami nyilván egy ereje teljében lévő mozirajongónak ciki lenne, tekintve, higy hajnali 6-ig tartottak a vetítések, de én ebből a kategóriából már kiöregedtem. Remélem, jövőre 4-re tornázom majd a megtekintett filmek számát.

Zárásként írok néhány jó tanácsot a jövőbeli önmagamnak az Artmizik éjszakájával kapcsolatban:

  • Tervezés: tervezd meg, melyik filmeket hol akarod megnézni és ne tervezz túl! A kezdési időpont előtt 15-20 perccel érkezz a helyszínre, hogy ne érjen meglepetés 
  • Helyszín: a Puskin moziban nagy tömegre lehet számítani, míg a Kinóban kényelmesen elfértünk, bár a vászon kicsi volt. Látványos filmet érdemes nagyobb moziban nézni.
  • Kényelem: a 9-es busz tulajdonképpen ajtótól ajtóig visz, érinti a 3 pesti helyszín mindegyikét.
  • + akármit be lehet vinni a vetítésekre, a közönség soraiban a viszkikólától kezdve a gyroson át minden volt, érdemes betárazni nasiból és vizből/üdítőből

 

Porontyok

Klasszikus filmek

Egy cikk alapján találtunk rá erre a '70-es évekbeli horrorra, ami David Cronenberg egy korai, az 'A Légy' előtti rendezése. Meglepően pörgős és félelmetes ez a testhorror elemekkel tarkított pszicho-thriller, ami úgy tud a képernyő előtt tartani, hogy sem bonyolult cselekménye, sem pedig fantasztikusan megírt karakterei nincsenek.

★★★★

Lehet, hogy egy élvezhető filmhez nem kell más, mint egy jó forgatókönyv és egy átgondolt koncepció? És talán pont ezeknek a hiányát próbálják a túlkoncepcionált és túlmarketingelt horrorokkal palástolni...?

gary-bendig-184395-unsplash.jpg1979-ben járunk, amikor a mozikban a legnagyobb bevételt generáló film egy Kramer kontra Kramer című dráma, ami egy válás történetét meséli el. Ez volt Meryl Streep egyik első filmes főszerepe, és a nem éppen szimpatikus anya megformálásáért az első Oscar-díját is megkapta. Akárcsak Streep filmjében, a Porontyokban is egy válás adja a keretet az eseményekhez, csak éppen minden más eltérő: Cronenberg a férfi főszereplőn keresztül láttatja a feleség egyre komolyabb pszichózisát, amin az új módszerekkel kísérletező terapeuta kezelése csak tovább ront. A férfi elszántan küzd a lányáért, akin bántalmazás nyomait fedezi fel.

Tulajdonképpen ez a film kiindulópontja, ez a néhány jelenetben kibontott bevezetés alapozza meg a viszonyunkat minden szereplővel és a későbbi eseményekre adott reakciónkat is. Együtt rettegünk az apával, amikor mindenki, akivel kapcsolatba kerül, erőszakos halált hal és izgulunk a lánya épségéért, aki szemtanúja a gyilkosságoknak. A "porontyok" felfedezésekor pedig alig tudunk többet a lények eredetéről, mint Frank, így a film kulcsjelenetében mi is éppolyan kényelmetlenül érezhetjük magukat egy poronty születését nézve, mint ő. 

Mint minden jó filmnek, a The Broodnak is van egy második rétege, ami a korszak önsegítő mozgalmát kritizálja ( Frank felesége Dr Halbert önsegítő könyveinek hatására dönt a terápia mellett) és az amerikai társadalom egyre rosszabb mentális állapotát mutatja be. Azoknak, akik a megjelenés évében nézték meg Cronenberg filmjét, sokkolóak lehettek azok a vizuális elemek, amik belőlünk csak egy kis idegenkedést váltanak ki - a mai néző már nemcsak slasher filmekben találkozik vérrel, egy átlagos Trónok harca epizódban pedig több kaszabolás van, mint a Texasi láncfűrészes gyilkosban - mégis, úgy gondolom érdemes esélyt adni azoknak a filmeknek, amik kikövezték az utat az olyan alkotók számára, akik nemcsak félelemkeltésre használják a horror és a thriller műfajokat, hanem képesek a nézőket hosszú távon elgondolkodtatni.

 

 

Aranyoskám

'80-as évekbeli klasszikusok

A '80-as évek amerikai filmjeiből egy olyan világ rajzolódik ki, aminek az esztétikáját 2019-en járatják a csúcsra a minimalizmus, az elnyűtt pulcsik és a bumfordi sportcipők megszállottjai - az influenszerek.

★★

Az Aranyoskám 1982-ben készült, Magyarországon 1985-ben mutatták be. Az alaptörténet egy kifordított növekedéstörténet: főszereplőnk az örökké munka nélküli, de folyamatosan próbálkozó színész, Michael, aki pincérkedésből és tréningekből teremt magának megélhetést - nem is akármilyet, elnézve a többszobás New York-i albérletét... Hősünk remek színész, de reklámszerepekre sem hívják be évtizedek óta az akadékoskodó természete miatt, de épp ez a személyiségjegye hozza meg számára az áttörtést: női álruhában, egy kórházi szappanopera határozott szereplőjeként nemcsak a szerepét formálja át, a sorozat világát is átírja.

A film erőssége a szappanopera műfaj paródiája és egyben a benne lévő lehetőségek megmutatása. Michael karaktere azért sikeres, mert átírja a gyengécske dialógusokat és új konfliktusokat teremt a jeleneteiben: a nőcsábász főorvos csók helyett pofont kap, a bántalmazott feleséget pedig a bántalmazó elleni kiállásra buzdítja a friss karakter. Ahogy az a vígjátékokban lenni szokott, a recept beválik. A sorozat és Michael alteregója is népszerűsége csúcsán van, de főszereplőnk nem lehet önmaga, ezért leleplezi a titkot és feláldozza Tootsie és a saját karrierjét is. Végül mintha ugyanott végződne a film, ahol elkezdődött: egy munkanélküli színész bandukol New York utcáin - de a megtett út nyomot hagyott a világon és a személyiségében is. A szappanopera női karakterei erősebbek, a konfliktusok realisztikusabbak és azok az emberek, akik megismerték Tootsie-t kiegyensúlyozottabbak. 

A korszakhoz képest progresszívnek gondolom ezt a filmet, de semmiképpen nem több, mint aminek látszik: egy feelgood vígjáték, ami érint ugyan néhány izgalmas témakört (homoszexualitás, munkahelyi zaklatás, nem hagyományos családmodell), de többnyire csak megmutatja ezeket az akkori nézők számára már ismert dolgokat és viccel üti el az élüket. 

Az amerikai és a magyarországi nézőknek is ismerős lehetett az a fajta feminizmus, amit az Aranyoskám képvisel, mint ahogy még mindig ismerős az a macsó hozzáállás, ami a film egyes szereplőit jellemzi. Furcsa látni, hogy a '80-as években is a 2010-es évekhez hasonló szólamokkal próbálták megnyerni a női fogyasztókat és hogy annak ellenére, hogy már majdnem 40 éve a fősodorban (is) megjelennek egyenlőségpárti hangok, nem sok változott "nőügyek" terén. 

 És végezetül, a legendás Dustin Hoffman interjú, amiben arról mesél, hogyan értette meg a nők felé támasztott szépségideál agymosó hatását férfiként:

David Lynch kiállítás

'Kis történetek' amikért nem érdemes a Műcsarnokba látogatni még Lynch rajongóknak sem

unsplash-logoRob Laughter

Nagyon szeretem David Lynch filmjeit. Azért kezdem ezzel, mert szerintem rengetegen vagyunk így ezzel Budapesten, Magyarországon meg úgy az egész világon. Emellett még sokmillióan rajonganak a Twin Peaks sorozatért, és valószínűleg van pár ezer olyan ember a bolygón, aki az utolsó évadot is értelmezni tudta.

A Lynch-jelenséghez hozzátartozik még sok egyéb médium: könyvek, remek vendégelőadókkal telepakolt zenei albumok és kevésbé befogadható dalok valamint nagyon szórakoztató interjúk és egy twitter csatorna, amiről mindennap olvashatunk valami egészen abszurd tweetet kedvenc filmrendezőnktől. Lynch tehát egy termékeny alkotó, mégis, ellentétben más amerikai kult filmesekkel relikviákat, Lynch kézjegyét és stílusát magukon viselő tárgyakat szinte sehol sem lehet beszerezni. Hiába került már a mainstreambe majd' minden szürrealista, hiába vannak kifejezetten "alter" ízlést kiszolgáló webshopok és üzletek, David Lynch karaktereit mégcsak poszteren sem lehet megvenni. Az őt tisztelő közönség tehát mozgósítható egy olyan minimálisan megtervezett és minden koncepciót nélkülöző kiállításra, mint amilyet a Műcsarnokba hoztak a szervezők.

rob-laughter-491252-unsplash.jpg

A 'Small stories - Kis történetek' két kisebb kiállítóteret elfoglaló fotókiállítás, ami David Lynch újabb munkáiból mutat be nagyjából két tucatnyit. Ez a kiállítás a Budapesti Fotófesztivál nyitórendezvénye, amit nem átallottak a "David Lynch Magyarországon" mottóval reklámozni. Őszintén szólva a képek minőségével és a kiállítótérrel is vannak problémáim, de ha valamivel többet mutatott volna meg a Small stories a Lynch-univerzumból, nem lennék ennyire csalódott. Sajnos a fotótörténész kurátor (Szarka Klára) nem igazán helyezte kontextusba az élő legendaként aposztrofált mester munkáit, amik egy Lynch szuperfannak is lelombozóak a maguk pixelességében (amiért gondolom a montázsok túlnagyítása a felelős), nemhogy egy újoncnak, aki esetleg tényleg a fényképek miatt váltott jegyet.

Nehezen védhető a képek bemutatásának módja is: üvegezett képkeretbe tették az anyag egészét adó fotómontázsokat és digitális technikával készült reprókat (tehát nem hagyományos fényképekről van szó), amiket aztán pont olyan szögből világítottak meg, hogy a szemlélő csak a tükörképét látja tisztán, a fekete-fehér képekből nem sokat érzékel. Vannak ugyan jó megoldások, például hogy az egyik teremben a címeket direkt nem a kép mellé helyezték, hogy az első benyomást és értelmezést ne befolyásolja semmi. Ugyanebben a teremben atmoszferikus zene szól egy lemezjátszóról, ami egészen hatásos és jól tükrözi a történetek világát. 

Amikor a kiállítótérbe vezető folyosón megláttam a jellegzetes fekete-fehér mintát a vörös függönnyel, olyan élményre számítottam, ami méltó a kedvenc filmrendezőm univerzumába. Sajnos ez a folyosó nem a vörös szobába vezetett, csak a David Lynch alkotta világ egy jelentéktelen és eldugott sarkába, amiért kár volt a felhajtás.

Asbóth u.

Minden egyszerre önmaga és önmaga múltja. Ez azt jelenti, hogy az Asbóth utca egyszerre az a döglött galamb, aminek a tetején luxusautó parkol, a bőrkabátos cigánygyerek aki délután 5-től éjfélig drogot árul a kocsmával szemben és a tűzfal az utca végén, ami megszámlálhatatlan döglött galambot és embert láthatott élete során. Az Asbóth utca talán egyszer az a hely lesz, ahol minden rendben van.

Világok arca: Baraka

filmkritika az 1992-es dokumentumfilmről

Ha az emberi fajról szóló természetfilmet készítenénk, az valami olyasmi lenne, mint a Baraka.

★★★★★

Gyönyörű jelenetek sokasága összefűzve egy másfél órás filmmé, a beszéd helyett csak a zene vezeti a nézőt a kontinensről kontinensre vándorló felvételek között. A hang és a kép tökéletes harmóniában van, ez a harmónia vezeti minket végig  a film fővonalán. Ez egy igazi "lassú" film, vagyis nyilván nem az akcióért nézzük, de épp ezért a teljes figyelmünket igényli. A Baraka a színek és hanghatások sokaságának kreatív kombinálásával megragadja a néző figyelmét és az asszociációnkat használva mesél el egy történetet úgy, ahogyan egyre kevésbé hallgatunk/nézünk történeteket. 

A film elején az ember ártatlanságának a korát éljük át: az amazonasi őslakosok, maszájok, de legfőképp gyerekek uralják a jeleneteket, de a legfontosabb szereplő a természet. A környezettel harmóniában élő lényeket látunk és a fő motívum itt a spiritualitás. A második részben az indusztriális társadalmak és a munka van a fókuszban: autók cikáznak nagvárosok utcáin, és szalag mellett dolgozó munkások majdnem ugyanolyan elmélyülten végzik a gyártást, ahogyan a hívők imádkoztak a film elején. A jelenetek ritmusa felgyorsul és egyre több élettelen szereplő mozgását nézzük: a munkagépek és járművek felváltják a természetet az ember életében. Az élőlények egyre praktikusabb szerepet töltenek be: étkezésre szánt csirkék és igavonó szamarak mellett prostituáltként használt nők és gépiesen dolgozó gyári munkások dolgoznak együtt ebben a világban. A film tónusa és hangulata a harmadik részhez érve megváltozik, sötét füstbe burkolózó városok és még sötétebb események emlékei kísérik a hol mosolygó, hol távolba révedő embereket. A Baraka elején még kellemes élmény volt az egy-egy arcon elidőzni nézőként, mostanra már egyre kísértetiesebbek ezek a közelképek. Katonák, guberáló gyerekek és a népirtások fotókról ismert áldozatai adják ennak az embertömegnek az arcát.

Az ártatlanságból a bűnbeesésen keresztül a megtisztulásig tart a körforgás, ami az utolsó jelenetekkel az újrakezdést jeleníti meg. Visszatértünk a film kezdetén bemutatott helyszínekhez és emberekhez, a ciklus újraindul. Csakúgy, mint a természetben, minden mindennel összekapcsolódik és ez a kötelék hol lenyűgöző, hol visszataszító oldalát mutatja meg az embernek.

Az 1992-es, Világok arca: Baraka a dokuk egy olyan alkategóriájába (ember-természetfilm ?) tartozik, amely sokszor esik a hatásvadászat és az öncélúság csapdájába, vagy ami még veszélyesebb, a propagandafilm hatásmechanizmusát használja hogy bűntudatot keltsen. A Baraka mérföldekkel ezen hibák felett van, nem kíván kioktatni, mégcsak meggyőzni sem akar semmiről, a célja csupán megmutatni mindent, ami mi vagyunk. 

Hidegháború - filmkritika

Ebben a posztban Pawel Pawlikowski 2018-as filmjéről fogok írni, amit ma délután néztem meg. Mindent a benyomásaim alapján írok a Hidegháború című filmről amit a legjobb idegennyelvű film kategóriában Oscarra jelöltek.

★★★★

Pawlikowskiról annyi volt az előzetes tudásom, hogy fekete-fehér filmeket készít és lengyel, ezért leginkább a cinematográfiára (erre nem tudom, mi a megfelelő magyar szó) figyeltem, a Rómához hasonlóan. A történetről a HVG-ben olvastam egy nagyon rövid összefoglalót, így nem sok meglepetés ért a cselekményt illetően. A Hidegháború egy se veled-se nélküled szerelmi viszony történetét meséli el a 1949-től az ötvenes évek végéig, Lengyelországtól Párizsig, a találkozástól a szakításig, majd az egymásra találásig. 

A két főszereplővel együtt a vidéki Lengyelországból indulunk, parasztlányok és parasztfiúk énekelnek bús szerelmes dalokat.  Két népzenegyűjtő és egy, a Pártot szolgáló elvtárs igyekszik megtalálni a vidéki Lengyelország igazi arcát. Itt találkozik először Zula, a fiatal énekeslány és Wiktor, a népdalokat gyűjtő zenész. Egymásba szeretnek, és sikeres néptáncos-zenés műsorral turnéznak a keleti blokk országaiban. Az idillt megtöri az elkerülhetetlen árulás: Zula jelentéseket tesz Wiktorról, Wiktor számára pedig lassan egyértelművé válik, hogy a lengyel néplélek megörökítése mellett a szocializmus szolgálatába is kell állítania a munkáját. Elkészülnek tehát az első, Sztálint és földprogramot éltető műsorok és két lehetséges választás körvonalazódik szereplőink számára: disszidálni vagy kommunizmust éltető szólamokkal szolgálni egy olyan rendszert, ahol legfeljebb a lelkük lehet szabad.

Wiktor és Zula történetét ettől kezdve epizódokból követjük nyomon: találkoznak, elválnak, ismét találkoznak, együtt élnek egy ideig, majd ismét elhagyják egymást. Wiktor művészi körökben elismert zenészként él Párizsban, Zula továbbra is a népzenei együttessel turnézik, amikor Párizsban újra összefonódik az életük. Ez a rész mesél a legtöbbet a szerelemről és a történelemről, ahogyan az az emberek saját magántörténelmét megváltoztatja. A párizsi jeleneteken keresztül megismerkedünk a férfi vonzónak tűnő, de üres életével, és a nő szenvedélyes, de nehezen viselhető személyiségével. Innentől már csak az a kérdés, ez egy olyan szerelem-e, ami kibírja az együttélést is (ami még a hidegháborúnál is lehet félelmetesebb). 

A két főszereplő kétféle felfogást testesít meg: Wiktor inkább él önkéntes száműzetésben "emigráns művészként", mint hogy az alkotás folyamatát és üzenetét a hatalom szabja meg számára. Zula számára csak az számít, amiben hisz és bár a tettei felett nem lehet teljes kontrollja, bármit érezhet és gondolhat. Ezért fontos az ő vallásossága, és ezért játszik szerepet már a film első jelenetétől fogva: parasztlánynak adja ki magát, hogy beválogassák a társulatba.

A hit fontos eleme Zula túlélési stratégiájának: hívőként minden erkölcsileg kifogásolható tettért Isten előtt kell felelnie, de minden, a rendszernek tett gesztus teljesen értéktelenné is válik ettől, akárcsak az az érdekházasság, aminek segítségével legálisan kivándorolhatott - nem volt templomi esküvő, így a megcsalás sem számít. A történet végén visszatérünk oda, ahol a film kezdődött, hogy Wiktor és Zula egy elhagyatott, romos templomban fogadjanak hűséget egymásnak. Pap, násznép és tanúk helyett csak a templom omladozó falai és mi, a nézők tudjuk, hogy ez a két megtört ember örökre elköteleződött egymásnak. 

A Hidegháború egy gyönyörűen fényképezett film, ami minden érzelgősség nélkül mutat be egy szerelmet, ami egyszerre emeli fel és nyomorítja meg a két főszereplőt egy olyan korban, ahol nemhogy művésznek, őszinte embernek lenni is lehetetlen volt. Engem megérintett a történet, tetszett Joanna Kulig ambivalens karaktere és a film helyszínei is remekül illeszkedtek a történet hangulatához. Ami elvehet a film értékéből, az talán a cím, ami zavaró lehet, hiszen a történelemmel kapcsolhatják össze sokan, ami a Hidegháborúban csak a hátteret szolgáltatja a történethez.